Böszörményi Márton: Meixner Józsefné apoteózisa

Valahogy nyugtalanság fog el Böszörményi Márton Meixner Józsefné apoteózisa című regényének első sorait olvasva. Talán a világ legegyszerűbb mondatait látom a sűrűn szedett, keskeny margójú oldal legtetején, mégis érzem, hogy ez most valami érdekes lesz, valami olyasmi, amilyet nem minden nap olvas az ember.

Az első mondat, sőt talán az első pár oldal is olyan, mintha valami brutális realista történet kezdődne: lakótelepi konyha, a nem túl okos és érett Andika és az ő gondoskodó anyukája reggeliznek, mielőtt a fiatal nő dolgozni indul. Közben nagyon szokványos beszélgetés zajlik, bár Meixerné elég indulatosan igazítja ki elméletileg felnőtt lányát: a főnököt a munkahelyen nem lehet bácsizni. Andika barátai is hozzák az átlagot: bántalmazó szülők mellett felnövő (és még mindig velük élő), végtelenül jóindulatú fiatal felnőttek. A helyzetből adódóan kissé gyerekesen viselkednek, nagy hatással van rájuk a média, trágárul beszélnek, programszerűen isznak, egyébként általában józanul gondolkodnak.

De aztán egy föltakaríthatatlan fekete foltocska a fürdőszoba padlóján, a mikrohullámú sütő folyton villogó kijelzője – és szépen lassan kezd megváltozni a tér, majd teljesen összekuszálódnak az időbeli viszonyok is. A légben olykor a szereplők számára is láthatóan átsuhanó sötét árnyak sötétre festik a történetet. A (sajnos) átlagosnak tekinthető szituáció egyre bizarrabb színt kap. És szagot. A bomlás semmivel össze nem téveszthető bűzét. A pusztulásra ítélt világ megkettőződik, azaz Andika és Meixner Józsefné álmaiban tükröződik, így még rémisztőbbé válik. És valami titokzatos erőtől hajtva, ki tudja, milyen tempóban halad a vég felé.

A visszataszító, szánalmas, unalmas és undorító részletek kicsit az abszurd felé mozdítják a mű belső világát, szinte már mulatságosnak érezzük, miközben egyre kevésbé tudunk tájékozódni benne. Az az érzésünk, hogy a cselekmény néhány nap alatt játszódik, hogy a macskatetem megtalálása a regényidőn kívüli kezdetekben történik. Legalábbis ezt sugallja az, hogy Andika minden este hazamegy, és anyukája mindig gondosan készít neki vacsorát, aztán másnap reggelit. De egyszer csak elveszítjük a fonalat, és immár nemcsak a mű terében nem tudunk tájékozódni, hanem idejében sem: nagy ugrásokkal halad az elbeszélő, előre és vissza.

Nyelvi szempontból is különleges világ jön létre. Miközben szörnyű történések bekövetkezését sejteti a szöveg, szinte komikus hatást keltenek az egymás mellett alkalmazott különböző nyelvi szintek és stílusrétegek. A fiatalok durva nyelve mellett Andika és Meixner Józsefné egy igényesebb beszélt nyelvi szinten szólal meg. A rádióból és a tévéből áradó összefüggéstelen, olykor profetikus, olykor Meixnerné gondolataira vagy tetteire reflektáló szövegekkel szemben szinte komikusan hat az ételek készítésének szakmai nyelvet idéző pontossággal való közlése. A pusztulás felé haladó világ romló nyelvével hozhatók összefüggésbe a motivációs szövegek tökéletesen hangzó, mégis üresen pufogó mondatai, illetve ezek paródiája.

Még ha viszonylag sok közhelyet találunk is a történetben (az állatok érzik a katasztrófa közeledtét; a laborban kiderül, hogy Meixernének nincsenek vörösvérsejtjei, viszont idegen anyag van a szervezetében, a kakasszó stb.), az elbeszélés egészen a végéig fogva tart. A gyakori váltások miatt (olykor Andika, olykor Meixerné nézőpontjából szólal meg az elbeszélő, miközben az idősíkokat is váltogatja) éberen kell figyelni ezt a nagyon furcsa, hihetetlenségében is hihető világot.