Főkép

Néhány hete, mikor befejeztem a Nem kötelező című, eredetileg gimnazistáknak szánt és főleg a kortárs irodalmat népszerűsítő kötetet, megfogadtam, hogy olvasni fogok valamit attól a Kontra Ferenctől, akinek szintén szerepelt szövege ebben a válogatásban, és akinek a művei eddig valahogy kimaradtak az életemből. Azon, hogy mi legyen tőle az első, nem is kellett sokat gondolkodnom, ugyanis éppen az elmúlt hetekben került a boltok polcaira a szerző új novelláskötete, a Lepkefogó, ami, mint utóbb kiderült, a maga 170 oldalával is kimondottan sűrű és fajsúlyos alkotás.

 

A benne szereplő történetekről nem könnyű írni, mert többségük teljességgel megfoghatatlan. Bár gyakran szerepelnek bennük bűncselekmények, mégsem villan fel soha egy igazi krimi-szál. Hiába játszódnak gyakran valamikor a nem túl távoli múltban, egy nevenincs diktatúrában (a szerző horvátországi, pontosabban jugoszláviai születésű, így tisztában van az autoriter rendszerekkel), mégsem az adott rendszerről szólnak. Bár a viszonylag rövid (zömükben tízoldalas) szövegek végén fény derül jó néhány nem várt fordulatra, mégsem válnak „aha-élményt” adó trükknovellákká. Hogy akkor mégis miről szólnak? Leginkább (metafizikai) csapdahelyzetekről és a világunkban ólálkodó és a bennünk élő Gonoszról.

 

Kontra ezen kívül többnyire kimondottan szokatlan módon kezeli a dramaturgiát is, és nyugodt szívvel nyisszantja le a történetek végét, mint például a nyitó novella, a „Redőny” esetében. Egy házaspár férfi tagja hajnalban észreveszi, hogy a szomszéd redőnyén egy kis lyuk van, és mintha figyelne valamit (őket?) a nemrég odaköltöző idegen. Ezért rövidesen meggyőzi a feleségét is, hogy utána kellene járniuk a rejtélynek, hogy aztán számtalan nekifutás és magyarázat után egyszer csak rendkívül nyugtalanító módon vége szakadjon a szövegnek. Most mégis mi történt? Történt valami egyáltalán? Érvényes bármelyik magyarázat?

 

Aztán gyakran teljesen mellőzi a leírásokat, és csak a párbeszédekre hagyatkozik, ami megint csak roppant furcsa, sőt groteszk hatást képes kelteni, mint az egy betlehemezést leíró „Boldog karácsony”-nál. A leírások hiánya miatt is felmerülhet a „mi a fene is történt itt?”-kérdés az olvasóban, mert néha tényleg nem érteni, hogy mi van a szöveg mögött.

 

A kötet talán legerősebb, balladisztikus kihagyásokkal élő, címadó darabja is főként párbeszédekre épít, és az ember szinte az egész bűnügyi (?), családi (?), bukás- (?), bosszútörténetet (?) úgy „hallgatja” végig, mintha egy színpadi egyfelvonásos lenne, hogy közben a hiányokból vagy egy-egy véletlenül odavetett szóból következtessen az előzményekre és a bűntény (?) okaira.

 

Aztán sorjáznak a különböző bűncselekményekhez köthető darabok, melyeknél sokszor csak a végén, az áldozatokkal egyszerre jövünk rá, hogy mégis mi zajlott a szemünk előtt. Majd a záráshoz közeledve már ezek a másnál minden bizonnyal kommerszebb témaként szolgáló krimielemek is eltűnnek, és sokszor olyan szinten fogalmunk sincs sorról sorra, sokszor egészen a befejezésig arról, hogy mi is történik, ami egészen ritkaságszámba megy. Ráadásul az ember hiába fejti meg esetleg a szöveglabirintust, nem érzi úgy, hogy ezzel együtt is kijutott volna belőle. Mindegyik után ott marad egy nagyfokú hiány, üresség és érthetetlenség (fontos megjegyezni, hogy itt ezen jelzők egyike sem kifejezetten negatív).

 

Azt hiszem, hogy már ennyiből is világosan látszik, hogy Kontra Ferenc rövidke novelláskötete, a Lepkefogó egy kimondottan nehéz, nehezen értelmezhető és ennek köszönhetően nehezen is befogadható alkotás, amely viszont cserébe teljesen egyedi és eredeti (mind dramaturgiáját, mind szerkesztésmódját, mind történeteit tekintve), így elsősorban azoknak tudnám ajánlani, akik szeretnek megküzdeni egy-egy szöveggel, és szeretnek elmerülni az emberi psziché és a létezés legsötétebb mélységeiben.