Főkép

Tövisek a fatáblán, gyöngy könnycsepp a köldök fölött a pólón… megszállottság és tétovaság egyszerre jellemzi Tamás Zsuzsa Tövismozaik című regénye elbeszélőjének történetét, a művész-tanárét, vagyis inkább már csak művészét, mert az iskolai közeg kicsit sem inspiráló számára, lemond a tanításról. Művészként viszont még nehezebb megtalálnia a helyét. Még csak támogató családi háttérre sem számíthat. „… maradjak inkább ember, hogy többet szenvedhessek” – idézi föl a madarak ítéletét egyik rémálmából.


A mű szövegét képező nagyon személyes, talán éppen ezért nehezen gördülő, majdnem szenvtelennek ható belső monológban a negyvenéves képzőművész halott édesanyjának meséli el az életét. A halott anyának, aki már életében sem volt résztvevője lánya napjainak, éppen nemjelenlevősége állította nem neki való feladatok elé, hagyott benne nehezen gyógyuló sebeket. A lány nem időrendben haladó (hiszen mozaikot készít) visszatekintő elbeszélésének másik csomópontjában egy férfi áll, vagyis inkább a Férfi, aki az anyához hasonlóan a hiányával szervezi a hősnő életét – vagy inkább szenvedéseinek sorozatát.


A regény címe nagyon erősen utal a bibliai szenvedéstörténetre. A tövisek, szúrásuk véres nyomai a művész kezén, miközben a meghatározó jelentőségű munkáján dolgozik, a halál hozzájuk való kapcsolása az anyával történő elképzelt beszélgetésben egy új élet kezdetének első mozzanatait is jelzik. Nagyon sok motívum utal még az üdvtörténetre is: a húsvét előtti böjti időszakra, a nagyhétre, nagyszombatra, húsvéthétfőre esnek az elbeszélő életét alakító fontosabb történések. Központi szerephez jut a megtisztulás, a belső és a külső is: pakolás, szortírozás, takarítás, ablakmosás mellett, közben érti meg önmagát a hősnő, próbál megszabadulni a rárakódott terhektől. Így lesz ezeknek a hétköznapi tevékenységeknek szimbolikus jelentése.


A történet változatos formákban idézi meg a szenvedést. Az elveszített anyának tett vallomások mellett nagy szerepe van az álmoknak és a képzelt történeteknek. Az aprólékosan kidolgozott álmok természetesen rémálmok, az elbeszélő rettegéseiből, szégyenérzetéből táplálkoznak, nyomatékosítják az önkép egyébként sem hízelgő vonásait. Az elképzelt jelenetek leginkább a kétségbeesett vágyakat jelenítik meg. Nekem nagyon tetszettek a műalkotásokat előhívó, felfokozott hangulatú jelenetek. Bár szívesen olvastam volna több hasonlót, de jobban belegondolva a regény terjedelme pontosan ennyit bírt el, és nem többet.


A főhős által megélt traumák, belső változások nagyon is általános érvényűek, és mindaz, ami vele történt, nem nagyon köthető korhoz vagy helyhez. Egy kicsit idegenül hat és fölöslegesnek is tűnik, ahogyan közismert eseményeket felidézve a cselekményt a 2006 körüli Magyarországhoz, közelebbről Budapesthez kapcsolja.


A „gyászmunka” egy bizonyos életkor fölött a mindennapjaink része, szó szerint naponta veszítünk el valakit vagy valamit, ami fontos volt az életünkben. És nem, egyáltalán nem könnyű továbblépni. De folyamatosan próbálkozunk. Ebből a nézőpontból tekintve a történet nem tűnik rendkívülinek, összességében mégis jó volt olvasni a könyvet, hiszen érdekessé teszi a forma – a jó elbeszélőtechnika; az utalások, motívumok szoros hálója, ami összetartja és előrelendíti az olykor kicsit megfáradó cselekményt, míg össze nem áll az a bizonyos mozaik.