Főkép

A könyv fülszövege így kezdődik: „A macskákat sok író örökítette már meg a szépirodalomban, na de ki hallott már arról, hogy egy macska örökítse meg az emberi sorsokat, miközben elmeséli a saját nem hétköznapi életét.” Tulajdonképpen nem is kellett volna továbbhaladnom a fülszövegben, mert már ez az első mondat elegendő volt számomra ahhoz, hogy el akarjam olvasni a könyvet. Érdekelt, hogy vajon egy szépirodalmi műben egy macska hogyan lát minket, embereket, a kapcsolatainkat, a motivációinkat, a másik élőlényhez való hozzáállásunkat. Nem csalódtam: nagyon érdekes olvasmánynak bizonyult.

 

Szavelij, a kandúr, akit a gazdái mindig más névvel illettek, igazán kalandos életet élt. Szerető macskacsaládba született, ámbár nem emberi otthonban. Volt szobacica, kóbor macska, sőt még szolgálatot is teljesített a Tretyjakov Képtárban, majd egy Cicakávézóban lelt otthonra. Bántalmazták, szeretgették, etették, befogadták, elkergették, majdnem agyonverték, gyógyíttatták. Emberi érzelmeket, gondolatokat fedezhetünk fel Szavelijben, miközben macskatestében a „macskaszemélyisége” is mindvégig megmarad a története során.

 

Grigorij Szluzsitel olyan részletesen mutatja be az emberi sorsokat, viselkedést, a jót és a rosszat, hogy abból igazán ráismerhetünk az emberi gyarlóságra és önzetlenségre egyaránt – ráadásul Szavelij egy-egy gazdája révén Moszkva lakóinak életébe is bepillantást nyerhetünk. Az érzelmek legmélyebb részleteibe repíti el az olvasót a moszkvai kandúr életútja: a barátság, a szeretet, a szerelem, az öröm és a bánat mind-mind szerepel Szavelij életében. És persze nem marad ki az élet és a halál kérdése sem. Miközben olvastam a regényt, az jutott eszembe, hogy ezt mindenkinek el kéne olvasnia: aki cicarajongó, annak azért, hisz valószínűleg megerősödik a macskák iránti szeretete; aki viszont nem kedveli a macskákat, annak pedig azért, mert egy kicsit talán belegondol egy macska helyzetébe.

 

Bár nélkülöz minden tudományos magyarázatot az írás (tehát nem olvashatunk például a „macskalélek” pszichológiai kutatásainak eredményeiről, sem más egyéb, a macskákra vonatkozó tudományos vizsgálatok tényeiről, adatairól; tulajdonképpen nincs alátámasztva az, hogy egy macska emberi „lélekkel” bírhat, sem az, hogy pontosan milyen érzelmei, érzései, gondolatai, észlelései lehetnek), mégis egy macska szemével láttatja a világunkat, méghozzá emberi tulajdonságokkal bíró macskalélekkel: az embereket, az állatokat, mindent és mindenkit a maga valójában. Néha talán még objektívebb képet kapunk egyes dolgokról, mint ahogyan azt emberként mi magunk látjuk.

 

Szerintem ez a regény egy igazán megható történet egy macskáról, ami nemcsak róla, hanem az emberekről is szól, embereknek. Természetesen a könyv olvasása során többször is elgondolkodtam azon, hogy vajon tényleg úgy lát minket, embereket egy macska, ahogyan azt Gregorij Szluzsitel leírja, valóban olyan a világunk, ahogyan azt Szavelij érzékeli? Ám például az igaz szerelmet Szavelij úgy éli meg és úgy fogalmazza meg a lényegét, olyan szépen, hogy abba az emberszív simán belesajdul – és innentől kezdve számomra nem is az a fontos már, hogy lehetnek-e egy macskának emberi érzései, gondolatai. Ez a regény úgy jó és úgy szép, ahogy van, tudományos magyarázatok nélkül, viszont érzelmekben gazdagon.