Főkép

Még élénken él bennem, milyen volt az első találkozásom Alastair Reynolds egyik regényével – cím szerint a Napok Házával – 2012-ben egy vonatúton, és milyen letaglózó élmény volt olvasni. Az a fajta könyv, ami a legelemibb „sci-fi imádatomat” tudta megszólítani: csillagközi méretek, évmilliós távlatok, űrhajók, különös lények, mindez egy izgalmas ötletekkel teli történetben. Már ekkor megjegyeztem magamnak, hogy bármit is adjanak ki Reynoldstól a jövőben, azt el kell olvasnom. Szerencsére hamarosan még egy könyve megjelent (Jelenések tere), ám aztán hosszú ideig semmi nem történt. Egy kisregényen és néhány novellán túl egészen 2019 őszéig kellett várni, hogy újra Reynolds-regény érkezzen a magyar olvasókhoz: a Delta Vision Kiadó vágott bele a szerző életművébe, elsőként a Poszeidón gyermekei-trilógiába.

 

A trilógia nyitánya, a Kék emlékezetű Föld a XXII. században játszódik, amikor az emberiség már túljutott az éghajlatváltozás okozta sokkon és kataklizmákon, felépített egy új világrendet, és megvetette a lábát a Naprendszerben. Ennek a világnak az egyik üzleti óriása az afrikai Akinyák cégbirodalma, amit a világűr meghódításában részt vevő, legendás nagyanya, Eunice tett naggyá. Az ő temetésével indul a történet, amin megjelenik a népes Akinya família apraja-nagyja (ki hús-vér alakban, ki maga helyett küldött félig intelligens automaták útján képviselve), és nemsokára világossá válik, hogy Eunice valami titkot hagyott hátra maga után. A cégbirodalmat igazgató két testvér, a család jó híréért aggódó Lucas és Hector visszahúzódó unokatestvérüket, Geoffrey-t veszik rá, hogy menjen el a Holdra és derítse ki, mit rejt a széf, amit nagyanyjuk bérelt éveken keresztül. Hamarosan azonban kiderül, hogy a széf csak az első darab a kirakósban, aminek összerakásához Geoffrey-nek és nővérének, Sundaynek az egész Naprendszert be kell járniuk.

 

Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mindjárt az elején elmondom, hogy ez a regény kisebb adagokban tartalmazza azokat a sziporkázó ötleteket, amiket a szerző nagy ívű űroperáiból megszoktunk. Ennek főleg az az oka, hogy sokkal kisebbek a léptékek: itt nem egymástól fényévekre lévő csillagrendszerek között utaznak a szereplők, hanem „csak” a Hold és a Mars között. Nincsenek óriási idegen objektumok, sem különös poszthumánok, és hiányzik az egész civilizációt a kezdetektől fogva fenyegető veszély vagy az a rejtély, amiről érezzük az első pillanattól fogva, hogy nagyon fontos felderíteni. Persze itt is van rejtély, Eunice örökségének és életútjának megismerése pedig végül valóban átformálja a regénybeli emberiség jövőjét, de valahogy a történet során ez nem domborodik úgy ki, mint más könyveknél. A Kék emlékezetű Föld egy sokkal ráérősebb könyv, a cselekmény lassabb, a szerző többször mereng el egy-egy mellékes ötleten, amik bár érdekesek (mint az elefántok viselkedésének tanulmányozása), de tompítják a fő cselekményszál hatását.

 

Pedig amikor halad a cselekmény, és újabb és újabb részét ismerjük meg Reynolds XXII. századának, akkor tényleg érezzük, bizony egy remek fantáziával megáldott sci-fi író regényét olvassuk. Lehengerlő ötleteket villant fel a könyv, legyen szó akár a vízi életmódhoz alkalmazkodó akvatikusok társadalmáról, a holdi anarchista közösségekről vagy a személyes kedvencemről, az Evolváriumról: a Mars egy elhagyatott területéről, ahol a fejlettebb-fejletlenebb automaták egymással harcolnak a túlélésért, az emberek pedig újabb és újabb technológiai megoldásokat merítenek a gépi evolúció aktuális győzteseitől. De hogy ne menjek messzire, a jövő Földje önmagában több gondolatot is megér: egy olyan világban, ahol a minden és mindenki fölött őrködő kvázi mesterséges intelligencia az egész világot megfigyeli, szinte lehetetlen bűnt elkövetni, pláne erőszakos cselekedetet. De vajon ez a megvalósult utópia vagy maga a rettegett disztópia? Az elmúlt két évtizedben ez a vita újra és újra fellángol a közbeszédben, és valójában még mindig nem tudjuk, mi a kisebb rossz: ha a személyiségi jogaink védelmében „vakfoltokat” hagyunk, amiket a bűnözők és terroristák kihasználhatnak, vagy ha az emberi élet és vagyon védelme érdekében engedélyezzük, hogy minden lépésünket figyeljék és dokumentálják – ezzel lehetőséget adva arra, hogy esetleg vissza is éljenek az információval. Reynolds nem megy bele ebbe a témába, hisz regényének ez csak egy apró alkotóeleme, de pont az ilyen ötletek egésze teszi igazán izgalmassá és élővé az általa megálmodott jövőt. Miközben a főszereplők útját követjük bolygóról bolygóra, hajlamosak vagyunk elsiklani efölött a világépítési bravúr fölött. Pedig ha valamit, hát ezt biztosan érdemes dicsérni Reynolds írásaiban.

 

A regény végén aztán megoldódik a nagy rejtély, és felvillan, hogy a folytatásban (ami Acélszellő nyergében címen jelent meg nemrég magyarul) valószínűleg már  „igazi reynoldsi űroperát” kapunk. A trilógia első részében ez a grandiózus űroperaiság még csak épphogy kibontakozik, de már látszanak azok az elemek, amikből kicsírázva az író még izgalmasabb jövőképet tud kreálni. Bár akadnak kisebb-nagyobb gyengeségei a könyvnek, mégis, aki szereti a földi közegből elrugaszkodó, az emberiség bolygóközi jövőjével foglalkozó sci-fiket, annak mindenképpen kötelező olvasmány – pláne mert a második rész majd’ egy évezreddel később játszódik, csillagközi színtéren, idegen világok között, olyan közegben, ami olyan jól áll Alastair Reynoldsnak.