Főkép

Theodora Goss Magyarországon született, de még kislány korában elköltöztek innen, s Amerikában lett belőle elismert fantasy/horror író (s nem mellesleg költő is), aki tanítja is az irodalmat (például a Bostoni Egyetemen). Eddig csupán két novelláját olvashattuk magyarul, a Jonathan Strahan által szerkesztett Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017 és 2018-as kötetében, s mindkettő egészen egyéni, különleges darab volt. Ám végre megjelent magyarul az első regénye is, mely egyben az Athéné Klub trilógia első része, s mely 2018-ban megkapta a legjobb első regénynek járó Locus-díjat.

 

Theodora magyar származására ebben a kötetben még kevés momentum utal (a folytatás viszont Budapesten is játszódik majd!). A történet főszereplői különféle viktoriánus kori irodalmi művekből vett alakok vagy azok rokonai – hasonlót láthattunk Alan Moore-nál, a Különleges úriemberek szövetsége című képregénysorozatában, de mondjuk Neil Gaiman is szívesen nyúl ehhez a korszakhoz. Ám az Athéné Klub egészen más utat választ, mint emezek, s nem csak abban a tekintetben, hogy itt a megidézett regények, novellák mellékszerepre kárhoztatott, sokszor elfelejtett női alakjait teszi a középpontba.

 

A legfőbb nézőpontkarakter, Mary Jekyll például annak a dr. Jekyllnek a lánya, aki a maga idejében egy bizonyos, önmaga által feltalált szerrel elérte, hogy a dühöngő őrült Mr. Hyde-dá változzon… A regény jelenében azonban a kedves papa már a temetőben nyugszik, akárcsak Mary édesanyja – és sajnos egyikük sem hagyott hátra a lányra számottevő vagyont. Megfejtendő titkokat annál inkább – így lép a képbe hamarosan Sherlock Holmes és hű társa, dr. Watson, valamint további hölgyek, akiknek kilétét nem árulom el. Azt viszont igen, hogy a Hasfelmetsző Jackhez kötődő whitechapeli gyilkosságokra is ad egyfajta sajátos magyarázatot ez a könyv.

 

Amellett, hogy a viktoriánus horror- és krimiirodalom megannyi karakterét felvonultatja a regény, és teszi mindezt egy remekül kitalált, jól felépített és roppant izgalmas cselekményre fűzve, számomra a kötet fő erényei közé tartozik az egyes jellemek ábrázolása és az írónő, ill. karakterei humora is. Nem is tudom, találkoztam-e korábban ilyen megoldással, hogy a szereplők egyike írja a regényt úgy, hogy közben a társai is bele-beleszólnak, hozzáfűzik a maguk észrevételeit. Ezek nélkül ugyanúgy működne a sztori, de ez olyan fűszert ad hozzá, hogy a legkomorabb, legfélelmetesebb részek sem halványítják el, hogy ez elsősorban, és a szó nemes értelmében, rendkívül szórakoztató olvasmány. Melybe, bár nem tolakodóan, nem kevés mondanivaló is került, továbbá némi költőiség is (van egy olyan csodaszép fejezet, hogy még…).

 

Nagyon várom a folytatást, melyben hőseink Budapestre is eljutnak, miközben próbálják megfejteni, kik állnak a Société des Alchimistes nevű titkos társaság mögött, mi a céljuk – és hogy hogyan lehet őket eltántorítani attól…