Főkép

Most már harmadik éve, hogy izgatottan várom Jonathan Strahan válogatását, és idén eljutottam odáig, hogy már előre tűnődtem, vajon milyen novellák kerülhettek be az adott év antológiájába. Vajon ki fognak adni az írások valamiféle ívet? Lesz közös tematika, lesznek egyező pontok? Vajon ezúttal milyen szempontokat érzett fontosnak Strahan a válogatás során? A tavalyi kötet, legalábbis így rémlik az eltelt idő távlatából, főként tündérmese-átértelmezésekről és elnyomott társadalmi csoportokról szólt, míg a tavaly előtti a sziporkázó ötletek miatt maradt emlékezetes – így talán nem meglepő, hogy maguknál a novelláknál is jobban vártam, hogy vajon milyen koncepciót vélek felfedezni az elbeszélések között, mi marad meg az emlékeimben az ezévi antológiáról.

 

A 2017-ben megjelent novellákkal kapcsolatban azonban nincs egyszerű dolgom, vagy mondjuk úgy, hogy nehezen adják magukat. Ha végigtekintek a címeken, rögtön bevillan három szöveg is, ami annyira elüt a többitől, hogy szinte lehetetlen őket kategorizálni. Kai Ashante Wilsonra, Samuel R. Delany-re és Dave Hutchinsonra gondolok, akik egyenesen a polgárpukkasztásig viszik el az „elnyomott társadalmi csoportok” témát, mintha csak szélsőséges válaszreakciókat olvasnék a közbeszédet aktuálisan meghatározó „liberálisok vs. konzervatívok” ellentét kapcsán. Jajkiáltások, sőt, egyszerre agresszív és megtört üvöltések, amik szerintem lényegében feldolgozhatatlanok, annyira meghatározó bennük a központi gondolat – ebből kifolyólag olvasás után is leginkább csak az értetlenkedés marad meg az emberben.

 

Ugyanakkor megmutatják azt is, hogy meddig képes az ember elmenni, ha már minden veszni látszik. Mi történik, ha úgy érezzük, nincs más út, és a másságunk, idegenségünk mindent felemészt. Nem véletlen használom az „idegen” szót: ha ugyanis van közös tematikája az antológiában szereplő írások legalább egy részének, az szerintem valahol az „idegenség” körül keresendő. Ennek a legerősebb körüljárása R. S. Benedict „Angol nevem” című novellája, amelyben annyi fájdalom és magány sűrűsödik, hogy az az olvasót is maga alá temeti. Pedig egy kifejezetten idegen létforma bőrében találjuk magunkat, így látszólag nehéz vele együttérezni, de hamar kiderül, hogy a tragédiája persze nagyon is emberi...

 

Theodora Goss egy „driádon” keresztül mesél az emberektől való idegenségről – novellájában talán még fantasztikum sem volt, de finom-szépséges mondatain átszűrődik a bánat. Caitlín R. Kiernantól minden évben nagyon furcsa írást válogat be Strahan, most sincs ez másként: amennyire banálisnak tűnik az „Esti mese a Wood Streetről” kiindulópontja (egy lányról, aki már nem látja „normálisnak” a párját), annyira sokfelé kalandoznak el a mi gondolataink is olvasás közben. Charlie Jane Anders gyakorlatilag horrorba illő alaphelyzettel „jajkiált” a másságról, egyenesen kényelmetlen volt néha olvasni (mondjuk ez nem csak rá igaz). Caroline M. Yoachimnál látszólag nagyon is idegenek a szereplők (egy bábmester felhúzható figurái), jóllehet a végére kiderül, hogy nagyon is emberi érzelmekre került itt a hangsúly. Maureen McHugh alakjai viszont emberek – bár ettől még nem lesz kevésbé tragikus a novellában rejtőző emberi dráma (nagyon megnyerő egyébként, hogy milyen nyugtalanító, tudat alatt motoszkáló a csak a végére kiderülő koncepció).

 

De talán ennyi elég is az idegenségről; nagyon sok érdekes novella rejtőzik még ebben a kötetben. Például Karl Schroeder, Nick Wolven és Greg Egan közeljövős sci-fi figyelmeztetései – mindhárom egy nagyon ügyes alapötletű, szépen végigvezetett novella, ami egyszerre tud riasztó és szórakoztató is lenni (lényegében a Black Mirror jobb pillanataira emlékeztettek). Vagy ott van Max Gladstone, akiért szinte egymagában megérte végigolvasni az antológiát: a „Crispin modellje” bizarr és zavarba ejtő, egyszerre kozmikus horror és fantasy, tele elfojtott érzéssel, szomorúsággal, fájdalommal; igazi letaglózó élmény, amit élvezet felfedezni.

 

És ha már fantasy: Mary Robinette Kowal otthonos érzetű, izgalmas mágiájú (kesztyűk!) írása vagy Kathleen Kayembe nagyon nem tündérmesés tündérmeséje könnyedén elragadja az embert. Rajongani szoktam a klasszikus toposzok kiforgatásáért, úgyhogy természetesen veszettül jól szórakoztam Kelly Barnhill „Alighanem még mindig kiválasztott”-ján (a cím segít). Akadt pár klasszikus stílusú írás is a kötetben (nem kisebb nevektől, mint Scott Lynch és Daniel Abraham), de, bevallom, ezek annyira nem engem nem tudtak megfogni, viszont könnyen el tudom képzelni, hogy valaki pont ezeket fogja lelkesen olvasni.

 

Színes válogatásról van tehát szó idén is, egy csomóról megint nem meséltem (mondjuk Alastair Reynolds lírai sci-fijéről, Suzanne Palmer jópofa robotjairól, Saad Z. Hossain posztapokaliptikus dzsinnjeiről vagy C.S.E. Cooney elég bizarr koncepciójáról), de pár maradjon is meglepetés. Kíváncsi vagyok, hogy mások mit fognak majd találni a novellákban; egyáltalán, az idei merítés vajon mennyire nyeri meg az olvasókat. Úgy tűnik ugyanis, hogy tényleg minden antológia más és más – így annak is érdemes belefognia, aki esetleg már megpróbálkozott egy-két korábbival, de az annyira nem tetszett neki. Én speciel pont úgy érzem, hogy a mostaniban talán kevesebb kiemelkedően jó írást találtam, míg az előző éviek jobban működnek... de ki tudja, jövőre ez simán megfordulhat.

 

Tartalomjegyzék

Jonathan Strahan: Előszó (ford. Roboz Gábor)

Tobias S. Buckell: A zen meg az űrhajóápolás művészete (ford. Pék Zoltán)

Kelly Barnhill: Alighanem még mindig kiválasztott (ford. Miks-Rédai Viktória)

Vina Jie-Min Prasad: Válogatott falatok (ford. Kemenes Iván)

Linda Nagata: A marsi obeliszk (ford. Pék Zoltán)

Caroline M. Yoachim: Kilences karnevál (ford. Ballai Mária)

Karl Schroeder: Ázsió (ford. Vitális Szabolcs)

Yoon Ha Lee: A kaméleon kesztyűje (ford. Vitális Szabolcs)

Kathleen Kayembe: A tündérfa (ford. Hári Katalin)

Daniel Abraham: A Csúfos Torony (ford. Tamás Gábor)

Maureen McHugh: Járdák (ford. Kleinheincz Csilla)

R. S. Benedict: Angol nevem (ford. Roboz Gábor)

Max Gladstone: Crispin modellje (ford. Juhász Viktor)

Suzanne Palmer: A botok titkos élete (ford. Varró Attila)

Khaalidah Muhammad-Ali: Alku (ford. Varró Attila)

Nick Wolven: Egy kontra vallomása (ford. Hári Katalin)

Scott Lynch: Az arany füstje a dicsőség (ford. Sárpátki Ádám)

Greg Egan: A Turing-gép diszkrét bája (ford. Huszár András)

Kai Ashante Wilson: Asszonyaik jajveszékelése (ford. Kemenes Iván)

Rich Larson: Severyn Grimes (ford. Vitális Szabolcs)

C.S.E. Cooney: …nagyon erős tud lenni, bár kicsiny (ford. Miks-Rédai Viktória)

Indrapramit Das: A Hold nem csatatér (ford. Kemenes Iván)

Mary Robinette Kowal: A kesztyűkészítők tiszteletreméltó társasága (ford. Varró Attila)

Theodora Goss: Jöjjenek, lássanak eleven driádot! (ford. Kleinheincz Csilla)

Caitlín R. Kiernan: Esti mese a Wood Streetről (ford. Roboz Gábor)

Dave Hutchinson: Babilon (ford. Márton Zsófia)

Saad Z. Hossain: Kanalat hozz magaddal (ford. Márton Zsófia)

Samuel R. Delany: A houstoni remete (ford. Huszár András)

Alastair Reynolds: Szépasszonyfüves éjszakák (ford. Tamás Gábor)

Charlie Jane Anders: Ne vádolj és nem perelek (ford. Hári Katalin)