Főkép

Hartay Csabára úgy istenigazából a Holtág miatt figyeltem fel pár éve, de az azóta megjelent, főleg a nosztalgiafaktorra építő Rajongók voltunk és az elsősorban netes baromságok és kortárs társadalmi folyamatok görbe tükreként működő Köszönöm a befogadást! is tetszettek.

 

Már talán ebből a felsorolásból is látszik, hogy elég sokféle módon és témában ír a szarvasi alkotó, és ezt most a legújabb művével ismét bizonyítja, hiszen ezúttal egy vékonyka verseskötettel jelentkezik, melynek címe: Átkiáltani az őszbe.

 

Azt hiszem, a cím annyira kifejező, amennyire csak lehet. A negyvenes éveiben járó költő az egész ciklust egyetlen témára építette fel, és ez a téma az idő elkerülhetetlen és visszavonhatatlan elmúlása, amit ezúttal nem viccelődve vagy nosztalgiával fogad, hanem csapongva, zaklatottan, az elmúlt és soha vissza nem térő emlékekkel küszködve, és a legtöbb versében szó szerint átkiált a letűnő, ragyogó nyárból az érkező, szomorú őszbe (vagy éppen fordítva).

 

 

 

 

Élt bennem

 

Most vigyetek az erdőbe. Valami reszket.

Valaki hangosan számol. Havazik.

Szarvasok léptei, ágak roppannak.

Mindenki tud beszélni, csak hallgat, ha arra jársz.

 

Eltévedt gyerekek számháborúznak.

Eltévedt évszámok hűlnek ki emléktelen.

Milyen reménytelen a havazás.

Enyhülés jön, valaki hőt lehel felénk.

 

Havat lehel az erdő, a szakadék elnyeli.

Aki gyerek élt bennem, a számokat már nem hiszi.

Erdő feletti holdtakarás. Avar alatt alvó kín.

Havazik. Eltévedt zuhanás, hallgass, ha arra jársz

 

Ezen az alig nyolcvan oldalon szépen végigvonul az „ember élete, mint évszakok múlása” hasonlat, és Hartay közben persze folyamatosan keresi, keresné a helyét, és a kapcsolatot élete tavaszának gyermeki énjével, a nyár bohókás és gondtalan fiataljával meg azzal az őszi középkorúval is, akivé szép lassan változik. Bizony, nem egyszerű ez senkinek.

 

Megmondom őszintén, hogy pont az ilyen lírai köteteket kedvelem igazán, amelyek nem keltenek „összegereblyézett” hatást, hanem egy gondolati sík mentén épülnek fel, és amelyek pont annyira személyesek, hogy a költő énjét is megmutassák, de pont annyira általánosak is, hogy már némi érettséggel felvértezve bárki átérezhesse őket, tartson az élete nyarán, őszén vagy akár telén.