Főkép

Már a csillagzat, ami alatt a Disney legújabb élőszereplős remake-je, a Mulan született, nagyon felemás volt. Az idők szele most vászonra kívánja, sőt, követeli az atipikus nők történeteit, és az ezek által átadni kívánt üzenettel az Y-generáció tagjai nagy eséllyel éppen Mulan karakterén keresztül találkoztak, hiba lett volna tehát éppen ezt a projektet kihagyni. A stúdió helyesen érzékelte, hogy a feldolgozási hullámban eljött az 1998-as mese leporolásának ideje. Amikor azonban a munkálatokba belekezdett, senki sem tudhatta, hogy mire az eredmény beérik, a világ már nagyjából egy éve figyeli majd a Hongkongban zajló eseményeket, ahogy azt sem, hogy a címszerepet játszó Liu Yifei Twitteren közzétettet állásfoglalása nyomán a cancel culture célba veszi ezt a produkciót is. A bevétel persze mindezt valószínűleg túlélte volna, ám jött a vírushelyzet, a mozik bezárása, a hype vérverejtékes életben tartása, és így már igen rossz az összkép.

 

Egy kiváló film persze ellenszélben is megáll, a Mulant azonban nem érzem kiválónak. Ezt a szó legszorosabb értelmében mondom: pont annyira jó/rossz, mint egy átlagos Disney-feldolgozás, nem igazán lóg ki a sorból sem pozitív, sem negatív irányba. Ez lehet megnyugtató is, tudni, hogy az alapanyag annyira erős, hogy a modern átírás nem fogja élvezhetetlenné tenni, de lehet zavaró is, hiszen ha előre tudni, hogy nem mutat újat… akkor mi az értelme?

 

Pedig a történetben van újdonság. Azokon keresztül érzékelhető a készítők legjobb szándéka: hogy inkább fantasyfilmet akartak gyártani, nem musicalt, hogy ki akarták emelni a kínai kultúra bizonyos elemeit, és hogy Mulan története ne egy férfiakat becsmérlő propagandává váljon, hanem 2020-ban is az önazonosság és a saját út megtalálásáról szóljon. A törekvés dicséretes, mindaz, amit ennek érdekében kivágtak a meséből, ha fájó is, legalább érthető – amivel a hiányt pótolták, az nem. Csupa-csupa kettősség jellemző erre a filmre, kicsiben úgy, mint nagyban, minden szuper döntésre jut egy gyenge. Bizonyos helyszínek elképesztően szépek, mások műanyaghatást keltenek. A valódi harcművészetet, azt, amit nagy ritkán Donnie Yennek engednek művelni, öröm nézni, de a gravitációt teljesen ignoráló CGI-röpködés valódi hangulatgyilkos. Gong Li elképesztő, megkopni képtelen karizmájáért hálásak lehetünk, mert Liu Yifei Mulanját egy szélgép sem teszi igazán karakteressé.

 

A legszembetűnőbb, történetet érintő átírásokat többféleképpen kategorizálhatjuk, a legfontosabb talán az, tesznek-e hozzá érdemben valamit a történethez. A kiképzőtáborban játszódó jelenetek között van ilyen: megemlítődik, hogy az a fajta házasságszerzés, amit Mulan a nőkre nézve elnyomónak talál, a férfiakkal sem kíméletes. Az újonnan bevezetett karakter, a Xian Niang nevű varázslónő önmagában nem nyújt semmi eredetit, de fontos mondatok hangzanak el a szájából, ő mutat rá Mulan erényeinek romboló oldalára, amolyan vészjósoló „így is járhatnál, ezzé is válhatnál” módon. Ezek halvány, rövid párbeszédek, de akkor is párbeszédek. A többi hozzáírt tartalom azonban nem változtat a történet irányán, olyannyira nem, hogy a szükségességük abszolút megkérdőjelezhető; azzal, hogy bekerültek, csak időt meg plusz hibalehetőséget gyártott a forgatókönyv.

 

Eredeti és az új keveréke a zenei világ is. A Disney-mesék zenéinek rangsorában a Mulan a felső kategóriába tartozik, gondolok itt nemcsak a dalokra, hanem a Jerry Goldsmith által szerzett score-ra is. Harry Gregson-Williams utóbbiból semmit, a dalokból is mindössze néhány motívumot emelt át, ezt leszámítva teljesen saját művekkel dolgozott, és nem is rosszakkal. Élőszereplős Disney-n soha nem kaptam fel a fejem arra, milyen jól hangzik egy-egy új dallam, de itt megtörtént – emlékezni mondjuk Spotify nélkül nehéz, de ez akkor is haladás.

 

Azt hiszem, ez a helyes, legbékésebb hozzáállás: fogjuk fel a Mulant haladásnak. A Disney-feldolgozások evolúciójában ez egy jó darab, miközben önmagában gyenge. Úttörője nem lesz sem a női főszereplős, sem a kelet-ázsiai kultúrából származó történetek népszerűsítésének, fejlesztésének, de a stúdiónak ilyesfajta hosszú távú célja nem is volt. Kár, mert ez az ambíció egyáltalán nem lett volna túlzó. Talán ha kevesebb a CGI és több az emberi teljesítőképesség; ha amit a vásznon látunk, nem a realizmus és a fantasy furcsa, 3D által kitaposott mezsgyéjén táncol, hanem elköteleződik az egyik mellett; frissebb, bátrabb szemmel tekint a valódi alapanyagra, akkor kaphattunk volna egy nemcsak kiváló, de talán fontos filmet is.