Főkép

„Majd ha nagy leszel, megérted!” Ki ne hallotta volna életében legalább egyszer ezt a mondatot?

 

Gyerekként az ember (ideális esetben) legalább ideig-óráig egy tökéletesnek érzékelt világban létezik. Szeretet és biztonság veszi körül, a kötelességeknek és a játéknak is megvan a maga ideje, az élet egy meghatározott, kiszámítható rend szerint zajlik. Aztán, hol előbb, hol utóbb, de legkésőbb a kamaszkor kezdete körül, történik valami – vagy akár több esemény egyszerre –, ami darabokra töri ezt a vélt tökéletességet: a megszokott rend helyét a kiszámíthatatlan káosz veszi át, az élet minden részletéről kiderülni látszik valami addig rejtegetett titok, és a világ hirtelen egy veszélyes és hazugságokkal teli hellyé válik, ahol újból meg kell tanulni navigálni. Elvált szülők gyerekeként én is emlékszem, milyen ezt megélni: tizenkét évesen egyszer csak rádöbbentem, hogy az addig piedesztálra emelt szüleim is képesek meggondolatlanul és erkölcstelenül viselkedni, s amit ma, felnőtt fejjel már pusztán emberi esendőségüknek tudok be, akkor egy kizárólag ellenem irányuló, gondosan felépített hazugságvár összeomlásának éltem meg.

 

Legújabb regényében Elena Ferrante is egy ilyen történetet mesél el. Gianní tizenkét éves, amikor az első sorsfordító esemény felforgatja gyerekkora megszokott világát: a szülei bizalmas beszélgetését meghallván megtudja, hogy apja tanulatlan, heves vérmérsékletű és csúnyának ítélt nagynénjéhez hasonlítja. A kislányt nem hagyja nyugodni a döbbenetes párhuzam, annál is inkább, mert intelligens és művelt, értelmiségi körökben forgó apjának egészen addig ő volt a szeme fénye. Addig nem nyugszik, amíg előbb egy fényképet nem talál a titokzatos Vittoria néniről, majd pedig személyesen is meg nem ismeri. Ezzel pedig egy új világ tárul fel előtte, amely pontosan ellenkezője az addigi ismerős, udvarias, kifinomult és kiszámítható közegnek, és helyet kap a csillapíthatatlan szenvedély, a (vélt, vagy valós?) vagányság, a társadalmi normákkal való szembehelyezkedés. A második csapás akkor éri Giannít, amikor megtudja: az apjának viszonya van valakivel, és a szülei különválnak. A két felnőttről kiderül, hogy sokat hangoztatott erkölcsi felsőbbrendűségük hamis alapokon nyugszik, s míg az anya érzelmileg belerokkan a válásba, addig az apa feloldhatatlan ellentmondásba kerül azzal a férfival, akinek addig mutatta magát. Giovanna lába alól ezzel pedig végképp kicsúszik a talaj, s végeláthatatlan szélmalomharcba kezd a családjával, a származásával, a kötelezettségeivel, a saját testével, s nem utolsó sorban az arra igényt tartó férfiakkal.

 

Az elsősorban a Nápolyi regényekről híres Ferrante már a regényfolyammal is bebizonyította, hogy remekül ismeri a női lelket. S bár lehet párhuzamot vonni A felnőttek hazug élete és a Briliáns barátnőm és folytatásai között, mégis az előbbi teszi végérvényesen egyértelművé az olvasó számára, hogy Ferrante a kamaszok lelkivilágának és problémáinak is elsőrangú szakértője. S itt a „női” jelzőt is szándékosan hagyom el: bár az elbeszélő valóban egy tinédzser lány, és az olvasó az ő szubjektív szemszögéből ismeri meg a történetet, amelyből nem lehet kivonni a női tapasztalatokat és értelmezést, a bemutatott problémák mégis egyetemesek. Giannít azon a sötét és keserű úton követhetjük végig, amely során először szembesül a felnőttek világának ellentmondásosságával, majd szépen lassan maga is idomul hozzájuk, s megtanul az „új” szabályrendszer szerint élni: felnő.

 

Ferrante egy, a Nápolyi regényekhez képest lassabban olvasható, kevésbé eseménydús, de kifinomultabb regényben leplezi le a hazugságot, amit mindig is mondogattak nekünk: ha felnövünk, megértjük. Miközben valójában nincs is igazán mit megérteni, hiszen sokszor magunk sem tudjuk, mit miért teszünk vagy mondunk, s ezzel az érthetetlenséggel való megbékélés az, ami valójában a felnőtté válást jelenti.