Főkép

A magyar könyvkiadás sokáig eléggé mostohagyerekként bánt a latin-amerikai irodalommal. Igaz, a nagy négyes (García Márquez, Vargas Llosa, Borges és Cortázar) legtöbb műve már nem sokkal az eredeti megjelenés után megvolt magyarul is (ha őszinte akarok lenni, akkor már itt is csúsztatok némiképp, hisz Cortázar több jelentős alkotása is csak a 21. század elején jelent meg idehaza), aztán voltak még páran a periférián viszonylag sok könyvvel, ám nem túl nagy olvasottsággal és ismertséggel (Amado, Onetti, Fuentes, Carpentier, Rulfo), de például a jelen ismertető apropójául szolgáló Guillermo Cabrera Infante hiába számított a legelitebb spanyol nyelvű írók közé, itthon egyetlen könyve sem jelent meg. Eddig, ugyanis a Jelenkor rögtön a főművével, a sokak által csak kubai Ulyssesként emlegetett Trükkös tigristrióval állt elő, ami az idei nyár egyik legnagyobb durranása lehet.

 

Persze joggal felvetődhet a kérdés, hogy egy ötvenhárom éves regényt mennyire szükséges most kiadni, ha eddig nem tették meg, de erre azt kell mondanom, hogy bár már hiába nem túl újszerű (sőt, inkább kifelé megy a divatból) ez a fajta történetnélküli, csapongó, elképesztően sok és sokféle kulturális utalásokkal megspékelt és elsősorban magában a nyelvben élő alkotás, de mégis van olyan egyéni és eredeti, hogy egy viszonylag bővebb olvasói réteg érdeklődésére számot tarthat. Ezt pedig leginkább egy embernek köszönhetjük, mégpedig a fordítónak, Kutasy Mercédesznek.

 

Ugyanis egyáltalán nem véletlenül írtam, hogy az egész szöveg elsősorban a nyelvben él (az előszóban maga Guillermo Cabrera Infante szögezi le, hogy amit olvasunk, az igazából nem is spanyol, hanem kubai, vagyis inkább havannai, és ha egy mód van rá, akkor ne magunkban, hanem hangosan olvassuk fel), mert itt annyi szójáték, nyelvi stílus, regiszter és szint játszik, ami egészen unikális. Minden elbeszélő gyökeresen más és más, de vannak itt félanalfabéták által írt levelek, álomleírások, részeg monológok, irodalmi paródiák és még folytathatnám.

 

Szóval az egyik főszereplő egyértelműen a nyelv, a másik pedig Havanna, különösen pedig a havannai éjszakai élet. Alig egy évvel vagyunk annak a Fidel Castrónak a hatalomra jutása előtt, akit kezdetben maga a szerző is támogatott, és így elég magas pozíciókat tudott megszerzni, ám később szembekerült a kommunista diktátorral, hogy végül londoni száműzetésben haljon meg. Infanténél minden egyes lapon lüktet a végtelenül lezser életstílus, egyik pohár rumot, daiquirit, mojitót hajtják le a másik után a fehér öltönyös, napszemüveges, nagydumás dzsigolók, illetve a többnyire végzet istennőiként tündöklő félvér lányok, miközben a trópusi háttérben ott bömböl a dzsessz vagy a boleró.

 

Így persze nem meglepő, ha eléggé háttérbe szorul az összes narrátor (írók, fotósok, zenészek, énekesek, színészek, életművészek és éjjeli pillangók), és hol összeáll valami történetszerűség, hol meg marad a puszta nyelvi pulzálás – az első száz oldalon ember legyen a talpán, aki talál különösebb összefüggéseket, vagy meg tudja tippelni, hogy merre is fogunk elindulni.

 

A Trükkös tigristrió mindenképpen az egyik legegyedibb könyv, amit idén olvastam: egy olyan alkotás, amit az egyik oldalon imádtam, a másikon inkább bosszantott, a harmadikon untam, hogy aztán a negyediken ismét magával ragadjon – és ez így ment végig (hiába, a nyelv irodalomban betöltött szerepéről én inkább úgy vélekedek, mint Hazai Attila: „Mindig az a könyv ragadott magával, amelyik komolyan vette a nyelvet. A nyelv egy eszköz, amivel közölsz valamit, és lehetnek ugyan szép fodrai meg díszei, de hogy eleve fejjel lefelé fordítsuk, azt én sohasem akartam”). Szóval elsősorban azoknak ajánlanám Guillermo Cabrera Infante monumentális művét, akik a nyelv, a nyelvjátékok és a nyelvi virtuozitás miatt olvasnak, nekik minden bizonnyal telitalálat lesz – köszönet érte még egyszer a fordítónak!