Szvetelszky Zsuzsanna – Bodor-Eranus Eliza: A pletyka természete

Az ősi legenda szerint egy pletykás ember azt a tanácsot kapta, hogy vigyen egy kacsát a mezőre, tépje ki a tollait, majd szórja szét azokat. Amikor végzett, bizonyos idő elteltével az illetőnek össze kellett volna szednie a tollakat. Hősünk persze elbukott, mivel azokat addigra széthordta a szél, az anekdota pedig eképp, talán mondanom sem kell, az igazság fontosságához való ragaszkodást példázza. Teszi ezt annak ellenére, hogy egészen ködös forrástól idézek, és magam is csak Béla bácsiig tudom visszavezetni a szálakat, akit meg a becses olvasó nem köteles ismerni. Azt viszont érdemes tudni róla, hogy egyszer állítólag jelzálogot vett fel a házára, mert a fia adósságokba verte magát, nem? Ha Önnek most felcsillant a szeme, akkor maradjunk a pletykálkodás témájánál.

Ahol nincs információ, ott keletkezik, vallja a Szvetelszky Zsuzsanna – Bodor-Eranus Eliza szerzőpáros, akik könyvükben a pletyka témáját nem csupán górcső alá vették, hanem becserkészték, gombostűre szegezték, végül pedig kőkemény statisztikákkal megtámogatva utolsó atomjáig ki is elemezték. A két kutatóban ötvöződik a közgazdasági szemlélet a vállalati kommunikáció területének mélyreható ismeretével, és ezt nem is félnek tudományos alapossággal demonstrálni. Ebből kifolyólag, aki könnyed csevejre számít a pletykáról (mint ahogy én tettem), könnyen csalódás érheti. A Typotex Kiadó kiadványa a pletyka definiálását követően sorra veszi a különböző szakterületek megközelítéseit, magasiskolai minőségű részletezést kínálva mindegyikről. Azt gondolom, ezen fejezetekből talán érdemes az egyes szakirányok felől érkezőknek mazsolázniuk, hogy specifikus ismereteiket bővítsék, hasonlatosan azokhoz a tankönyvekhez, amelyeknek a téma oktatói bizonyos részeit jelölik meg kötelezően feldolgozandónak. Én igazi eminensként borítótól borítóig fogyasztottam a könyvet, ám az a tudásmennyiség, amit beleszőttek a szerzők, lassú emésztést kívánt meg tőlem. Amennyiben ez minőségi kritika, akkor személyem felé irányul, aki nagyobbat merített, mint amivel határidőre meg tudott birkózni.

Azt semmiképp sem szeretném sugallani, hogy A pletyka természete inkoherens szerkezetű lenne. Rendkívül logikusan, egymást kiegészítve kerülnek elemzésre az egyes megközelítésformák, átfedéseik pedig nagymértékben segítik a fontosabb információk rögzülését. Az alapok mélyreható tisztázásán túllendülve (nézőpont kérdése, szerintem ez az első százötven oldalt jelenti) kitárgyalásra kerülnek a pletykálás főbb okai és témái, hatásai, illetve – amennyiben ez a cél – elkerülési módjai. Nem olyan egyértelmű azonban, hogy a pletyka elől ki kell-e térni; mi több, esetenként lehetetlen is lenne. Hiszen az is részese a pletykának, aki a témát adja ahhoz, még ha beleszólása nincs is a dologba. A pletyka szerepe ugyanis bizonyos közösségi normák megerősítése, ami kívülállóként már csak azért is hálátlan helyzet, mert az illető távolodik a csoporttól, míg az többnyire ellenében zár össze. Ahogy a fülszöveg fogalmaz:

„A pletyka olyannyira szerves része a közösségnek, hogy önmagában nem megfigyelhető – vagyis a pletykakutatás paradoxonja abból áll, hogy ennek során nem a pletykát, hanem magát a közösséget, annak informális közösségi hálózatait tárjuk fel.” Valamint: „Mivel senki sem tud úgy pletykát terjeszteni, hogy közben magáról ne adna át információt, a pletyka önfeltárásra is alkalmas.”

A pletyka tehát kétélű fegyver, aminek alkalmazása önmagában se nem jó, se nem rossz; kialakítja, majd életben tartja ezeknek fogalmát, adott esetben dinamikusan változtatva azon, hogy melyik melyik. Gondoljunk csak bele: addig hívja elvtelen zsarnoknak a főnököt helyettese a háta mögött, amíg végre el nem foglalja a helyét és az azzal járó csinos titkárt / titkárnőt. Onnantól jó eséllyel kívül kerül az általa favorizált addigi kommunikációs csatornákon (folyosói pletyka), és újabbakat létesít (például a hivatalos vállalati kommunikáció megerősítése).

A könyv irodalmi példákat is említ, ami azon túlmenően, hogy újabb kontextusban legitimálja választott tárgyát, engem arról is meggyőzött, hogy a szerzők tényleg minden aspektust vizsgálni kívántak, ezáltal igyekezvén kiszolgálni az összes fontosabb aspektus képviselőjének érdeklődését. Aki ezekben nem ismer magára, annak tényleg már csak a Bors marad, ami viszont – mint azt most már tudjuk – önmagában még nem elítélhető.