Főkép

Több mint tizenhat éve ért véget, és mégis a mai napig leülteti az embereket a tévé elé. Vajon mi lehet ez? Egy sorozat, a Jóbarátok. Hihetetlen leírni, sőt, kimondani is, de 1994-ben került adásba az első része ennek a korszakalkotó szitkomnak, amelyről a forgatások kezdetekor még csak sejteni lehetett, hogy nagy dobás lesz. Saul Austerlitz, szabadúszó újságíró és egyetemi tanár nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy a háttérben zajló mozzanatokat rögzítse.

 

Laikusként elképzelni sem tudtam eddig, milyen rögös útja volt a 90-es években egy sorozatnak. Hogy nem elég a jó ötlet, hány kézen és döntéshozón megy át a nagyvonalú terv, mire engedélyezik egy részletesebb kidolgozását, és még ebből sem biztos, hogy eljut a forgatókönyv a szereplőválogatásig. A szerző a nulladik pillanattól (amikor felmerül a kávézóban forgatott jelenetek ötlete) az utolsó, 10. évad végéig, a kellékek elszállításáig vezet minket végig a nagy amerikai álmon, amely végül több tízmillió ember életébe szivárgott be a Föld sok-sok országában (és a mai napig tarol a Netflixen).

 

A szerzőpáros egy merész ötletet dobott be 1994-ben: szólítsák meg a fiatalokat, akik még keresik az útjukat, és a forgatások nagy része egy külső helyszínen legyen, ne az otthonukban. Ráadásul ne kettő vagy három főszereplőre épüljön a történet, hanem hat barát mindennapjaiba pillanthassunk be. A színházi előadásokból, korábbi sorozatokból gondosan összeválogatott szereplőgárda leszerződtetése (például Jennifer Aniston egy másik sorozatban is játszott a forgatások elején, és ha az nem bukik meg, akkor nem szerepelhetett volna a Jóbarátok második évadában) sem ment egyszerűen. A sorozat az újságírókat nem igazán, de a nézőket meggyőzte: folyamatosan a top 10-ben volt a nézettsége a tíz éved során.

 

A szerző aprólékosan meséli el a háttérben zajló folyamatokat, kezdve az írószoba gyakran tizenhat-tizennyolc órás munkanapjaival vagy az élő közönséges forgatások hangulatával, ahol, ha egy poénra nem úgy reagáltak a nézők, akkor a jelenetet újraírták a helyszínen. A Kauffman-Crane-Bright trió védjegye volt, hogy nem elégedtek meg a jóval, mindig a tökéletesre törekedtek, és addig csiszolták, formálták a heti forgatókönyvet, amíg minden vicc a helyére nem került. Közben arra is figyeltek, hogy a habkönnyű vidámság mellett jusson idő az érzelmekre is, és a Rachel-Ross szerelem végletekig elhúzásával hétről hétre leültessék a nézőket, akik drukkoltak a happy endnek. Emellett szó esik a kötetben a gázsiharcról, alkoholproblémákról, egy munkaügyi perről vagy a homofób megnyilvánulásokról is. Nemcsak a rózsaszín ködöt ismerhetjük meg, hanem az árnyoldalakat is megmutatja Saul Austerlitz.

 

A Jóbarátok-generáció egy mozgalmas kéziszövött falikárpitra hasonlít, amit nem lehet egyszerre befogadni, hanem meg kell állni egy-egy területen, és elidőzni ott, alaposabban megszemlélve a látványt. Sűrű a szöveg, tele érdekes adatokkal, történetekkel, anekdotákkal, melyek segítenek újra visszarepülni a 90-es évekbe. Egy igazi nosztalgikus utazás ez a kötet, ahol előkerülnek ikonikus jelenetek és szópárbajok. Elvakult fanatikusoknak, most belecsöppenő fiataloknak és újrakezdőknek is hasznos olvasmány lehet.