Főkép

„And what's your story?” – teszi föl a kérdést Tompa Andrea Haza című regényében a főszereplőnek, az ötvenéves írónőnek a fiatal amerikai-magyar Susan-Zsuzsanna. Kultúránktól és generációnktól is idegen ez az egyszerű természetességgel odavetett kérdés. Az írónő megpróbál válaszolni rá, természetesen magyarul fogalmazgatja a választ, de jól tudja, ezt nem fogja tudni belehúzni az angolba, sőt biztos benne, hogy a lány nem számít bonyolult válaszra. Már majdnem kitalálja, mit mondhatna. Azt mondaná, hogy „történeteket mesélek”. Susan viszont nem vár, eszébe jut, amit anyjától hallott: „… you write books”. Persze ez is igaz, de adott esetben a szülővárosában rendezett osztálytalálkozóra tartó, friss jogosítvánnyal vezető írónő tényleg történeteket mesél az életéről, az írásról, a városáról, a művészekről, az egykori osztálytársairól, az utazásokról és az emigrációról, meg persze a hazatérésről. A „hazaszerelemről” és „hazabetegségről”.


Történetei részben saját életéből valók, részben másoktól „kapott” történetek. Az elbeszélés maga az írás is, ami kemény küzdelem a nyelvvel, ami már a huszadik században sem volt alkalmas sem a kommunikációra, sem a valóság megragadására. A főhős keresi a szavakat, fordulatokat, szeretne pontos lenni, szeretné szavakba önteni a kimondhatatlant is. Természetesen magyar nyelven, az „örök mélységek anyanyelvén”.


A történetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, megszakadnak, majd újra előkerülnek. Valójában szorosan összetartoznak. Összeköti őket a szituáció, az osztálytalálkozó. A főhőst valami furcsa kényszer arra viszi, hogy visszatérjen szülővárosába a harmincöt éves osztálytalálkozóra. A hazáig vezető hosszú úton nem egyszerűen csak a kilométereket kell legyűrnie frissen szerzett jogosítványával (és váratlanul megjelent utasokkal), meg kell tennie egy belső utat is. Elhagyta szülőföldjét, mint osztálytársainak kétharmada, a nagyvilágban számos helyen megfordult tanulmányai során, ösztöndíjasként, konferenciák alkalmával, majd végleg letelepedett, magával vitte édesanyját, és hosszú évekig nem látogatott vissza.


A történetet összetartják a fontos témák: a művészek léte az emigrációban, hogy hogyan élik meg a „nyelvi öngyilkosságot” az anyanyelvi közegükből kilépő írók, költők; hogy van-e visszatérés az emigrációból. Részben saját útját vizsgálja, részben más művészekét. Az elbeszélés erőteljesen kötődik az orosz irodalomhoz és lelkiséghez; Bulgakov Mesterének sorsát felidézve az írónőt az foglalkoztatja, hogy általánosságban mit érdemelnek az írók: eljuthatnak-e a fénybe vagy meg kell elégedniük a nyugalommal. Nabokov és Brodszkij esetében az emigráció körülményeit és a visszatérés lehetőségeit elemezgeti mély átéléssel csakúgy, mint a filmrendező Andrej Tarkovszkij történetével és más, néven nem nevezett művészi életutakkal. Fontos összetartó motívum az emlékezés is: ennek problematikája egyrészt megjelenik a főhős elhalványuló emlékeiben, másrészt az idős tanítónő visszafordíthatatlanul széthulló emlékezetében, amit a lánya kétségbeesetten próbál valahogy összeterelni, teljesen eredménytelenül. A legerősebb összetartó erő azonban a nyelv, a nyelv és a gondolkodás összefüggése, a nyelvek egymásba való átfordíthatatlanságának gondolata.


Tompa Andrea kitűnő író. Nem az a fajta, aki rálel egy témára vagy egy formára, és a sikeres fogásokat alkalmazva írja meg következő művét. Minden regényében meglep bennünket: mindig más közegbe juttat el, nyelvi eszközeinek kimeríthetetlen gazdagságával atmoszférát teremt, szereplőit lehozza a papírról, és plasztikussá teszi a kort, amelyben a cselekmény játszódik – ebben a regényben is ez történik. Ezúttal a cselekmény nem különösen bonyolult és fordulatos, a belső út a fontosabb. Az ötvenedik életév mintha éppen az az életkor lenne, amelyben tisztázni, rendszerezni kell a múltat és a jelent, a kor pedig, amelyben játszódik, értelemszerűen a jelen és a közelmúlt. Az írónő-főhős óhatatlanul azt az érzést kelti, hogy önéletrajzi művet olvasunk, de persze ez nem ennyire egyszerű. A szerző a mindentudó elbeszélő beiktatásával megteremti a távolságot szerző és főszereplő között. Csak hogy egy pillanatra se feledjük: ez irodalom, fikció. Mégpedig nem is akármilyen: magával ragadó, sokszínű, erős érzelmi és gondolati töltöttségű történetek szövevénye.