Főkép

A vér nem válik vízzé, és nehezebben jön ki a szőnyegből – ki ne kapna le a könyvespolcról egy ilyen idézettel ellátott könyvet? A Hugicám, a sorozatgyilkos marketingből jeles magyar fülszövege bár nem feltétlen váltja be a fenti idézethez fűzött elvárásokat, sok minden másnak viszont örülhetünk.

 

Oyinkan Braithwaite első könyve, a Hugicám, a sorozatgyilkos gyorsan olvasható morbid mese a lánytestvérek mindent felülíró összetartozásáról. Keverednek benne a műfajok – a thriller, a krimi, a családregény és a szerelmi történet –, miközben némi kitekintést is kapunk Lagos mindennapjaira. Ez a kreatív irodalmi koktél már bőven elég ahhoz, hogy a Man Booker-díj 2019-es hosszú listájára röpítse Braithwaite regényét, ám nem ez teszi kiemelkedővé.

 

A könyv elbeszélője egy lagosi kórházban dolgozó nővér, Korede, akinek van egy szépséges, de felelősségektől teljesen mentes életet folytató húga, Aayola. Első ránézésre semmi különös nincs a testvérekben, azt leszámítva, hogy így-úgy idegesítik egymást. Ám egy éjszakai telefonhívás rendesen megkavarja a lányok életét: Aayola harmadik pasiját tette el láb alól, „önvédelemből”. Korede mint rendes nővér, védi húgát, hisz felelősséggel tartozik érte, és végül is minden hibájával együtt szereti. Ám amikor Ayoola Korede titkos szerelmére, Tade doktorra veti ki hálóját, Koredének mérlegelnie kell: mi van, ha a helyes orvos is egy késsel a hátában végzi?

 

Braithwaite nevét meg kell jegyeznünk a Hugicám, a sorozatgyilkos miatt. Nem azért, mert váratlan fordulatokkal duzzasztja fel a cselekményt, vagy eddig soha ki nem mondott bölcsességeket ontana magából, vagy mert hasunkat fogva fogunk nevetni a könyvén. A cselekmény kellően pörög, a fekete humor is bőven megvan, de nem ezektől válik emlékezetes olvasmánnyá, hanem a karakterizálás miatt. Már csupán néhány rövid fejezetben is képes egy igazi lüktető, feszültségekkel és ellentmondásokkal teli viszonyt felépíteni két főszereplője között.

 

Korede és Aayola kapcsolata nagyjából a hugica születése óta irigységgel és őszinte szeretettel terhelt: Aayola gyönyörű, anyuka kicsi szeme fénye, Koredének pedig nincs is más feladata, mint ezt a különleges gyermeket védeni. A testvéri felelősség és az elfojtott irigység felnőtt korában is szétfeszíti az idősebb testvért – erről sokat megtudunk, mivelhogy Korede a történések elbeszélője. Ám elejtett félmondatokból és reakcióból felfejthető, hogy az ajnározott, de alapvetően gondatlan Aayola is hasonlóan vegyes érzésekkel viseltet nővére iránt. Mondhatni, mindkét lány egy robbanásra kész bomba, ha a másik iránt érzett bosszúságokról van szó.

 

Braithwaite ezt a kapcsolatot terheli olyan történésekkel, mint Tade doktor és Aayola kibontakozó kapcsolata, vagy a hugicától való távolságtartás (például Korede soha nem említi a munkahelyén, hogy van egy húga addig, míg maga Aayola be nem megy oda hozzá). A szereplők gondolatainak sűrítése és az aktuális események minimalista leírása misztikussá teszi a nővérek kapcsolatát, de Braithwaite mindezt kivételesen jól csinálja. Jól bánik a szavakkal, így a sorok közül sejtelmesen kilóg az igazság a lányokról, és a cselekedeteik mögött húzódó motiváció is összerakható. Az ellentmondásos viszonyuk a kötet zárófejezetéig kitart, ahol a szerző a „család az első” mondatot is bőven kiforgatja önmagából.

 

Korede és Aayola se veled, se nélküled testvéri viszonya mellett kapunk némi pillanatképet múltjukból, az abuzív apáról. Az Apa mint a rend őre jelenik meg, akitől csak félni szabad, ellenszegülni neki pedig lehetetlenség – ez az örökség árnyékként vetül a testvérek viszonyára, tetteire, érzéseikre, de pont ez válik kapcsolatuk mindennek ellenálló alappillérévé.

 

A Hugicám, a sorozatgyilkos egy jól megírt első regény olyan karakterizálással, amit filmvásznon kellene viszontlátni és élvezni, mondjuk, egy Killing Eve-stílusú filmben (reméljük Phoebe Waller-Bridge kezébe veszi Braithwaite könyvét). Kicsit abszurd, gyorsan olvasható regény, ami a könnyed és a súlyos olvasmány közti mezsgyén egyensúlyozik.