Főkép

Az első egyetemi évek: az időszak, amikor megtesszük az első lépéseket a való világban. Elkezdjük levetni magunkról a kamaszos dacot; magunk mögött hagyjuk a gimnáziumot, hogy új barátokra leljünk; munkát vállalunk, hogy rájöjjünk, mekkora ballövés volt; sínylődünk az egyetemen, minden nap elgondolkodva azon, hogy akár máshogy is dönthettünk volna. Egyre komolyabb kapcsolatokat alakítunk ki, amikből aztán megtanuljunk, hogyan kellett volna másként csinálni. Először megkönnyebbülünk attól, hogy a család messzebb kerül tőlünk, aztán megijedünk a védelmező erejének hiányától. Szép lassan ráébredünk, hogy amit korábban hittünk, az mind csak illúzió volt – és új szenvedélyeket keresünk, hátha azok nem hagynak cserben. Felfedezünk barátokat, szerelmeket, lehetőségeket hagyunk hátra, hogy azt is kitaláljuk, nekünk mi számít igazán.

 

Frances még csak épp elindult ezen az úton. Huszonegy évesen még nagyban gyűri a dublini egyetemet, miközben a saját írói-költői karrierjét kezdi építgetni. Zűrös családjától elköltözött, a nagyvárosban pedig próbál minden lehetőséget kihasználni. Megszokta, hogy kamaszként mindent kielemez, mindent eltervez előre, hogy ő csak egy szürke lány a társaságban, ám titkon ezen szeretne változtatni. Bár az ellenkezőjét hiszi, érzelmileg még nem igazán lépett túl Bobbin, a gimnáziumi barátnőjén, akivel végül szakítottak, de továbbra is legjobb barátok maradtak. Együtt lépnek fel Frances verseit előadva, és az egyik ilyen est után megismerkednek egy ismert fotós-újságíróval és a jóképű, színész férjével. Frances hamar rájön, hogy az ártatlan flörtölés mögött több is rejtőzik... de vajon szeretné ezt?

 

Mi vajon szeretnénk? Nem meglepő, hogy Francesnek imponál a hihetetlenül jól kinéző, idősebb férfi érdeklődése, miután a korábbi években mindenki a társaság középpontját, a folyton okosakat mondó és mindenre szellemes replikával felelő Bobbit tartotta a legérdekesebbnek. Frances megszokta, hogy ő a kevésbé jelentős: a megközelíthetetlennek, a hidegnek mutatkozó, aki a háttérből elemzi az eseményeket. Ő nem vagy nem úgy él meg dolgokat, mint a rendkívül extrovertált Bobbi – és amikor felfigyelnek rá, értékelik, akkor ő is lelkesebben lépi át az erkölcsi korlátokat.

 

Frances története nem új, de pont ez az ismerősség adja a vonzerejét. Annyi mindent érintünk ezen a röpke háromszáz oldalon, hogy valamelyik aspektusához mindenki tud csatlakozni, aki volt már hasonló élethelyzetben. De Sally Rooney első regénye nem tét nélküli nosztalgia – és még érezhetően nincs is annyira az olvasókra szabva, mint a Normális emberek. A Baráti beszélgetések pont annyival nyersebb, pont annyival mutat többet Frances belső életéből, hogy ne csak olvasni legyen jó: fájdalmasan is érintsen az olvasása. Amikor a vidám nyári borozások és a vakmerő affér vonzása mellé bekúszik a valóság, amikor Frances döntéseinek hirtelen súlya lesz – az a pillanat, amikor nekünk is le kell tenni a könyvet, hogy más fényben vizsgáljuk meg a saját életünket.

 

Elaltat a könnyedség, ami a könyvből árad, Sally Rooney olyan természetességgel festi le Frances dublini életét és a másik három szereplő viszonyát, hogy gondolkodni sincs időnk, mi történik. Eltelik százötven oldal, mi meg még mindig franciaországi nyaralások, egyetemi beadandók és az életünkbe belépő két új, érdekes ember hatása alatt vagyunk. És mire feleszmélünk, már maga alá gyűrt az élet: a döntéseink, amikben talán hittünk, amiket talán végig sem gondoltunk igazán; a felismerés, hogy nem csak mi számítunk egy kapcsolatban; a valóság, hiszen vannak olyan dolgok, amikre – akármennyire is szeretnénk, akármennyire is küzdünk ellenük, akármennyire is próbáljuk őket elfojtani – nincs ráhatásunk. Hogy mennyire hamis is az a kép, ahogy magunkat elképzeljük.

 

Bár szeretné magáról az ellenkezőjét gondolni, Frances is olyan fiatal felnőtt, aki nem érti és ismeri még magát – ebben sem nehéz magunkra ismernünk. Amikor kilép az analitikus, mindent kontrolláló szerepből, olyan terepen találja magát, ahol kénytelen az érzelmeire hagyatkozni. Aminél elsőre nincs ijesztőbb, de ha tudunk tanulni a hibáinkból, akkor egy újabb lépést tettünk azon az úton, hogy rájöjjünk, mit is akarunk kezdeni az élettel.