Főkép

A Kalligram legújabb megjelenései sok tekintetben roppant mód hasonlítanak egymáshoz. Gyakorlatilag sikerült gyors egymásutánban elolvasnom három kisprózákból felépülő kötetüket – a Kálmán Gábor személyes jellegű tárcanovelláit bemutató A világ legvidámabb emberét, a Kötter Tamás (az eddigi pályája fényében meglepő módon) világháborús frontnovelláit tartalmazó Férfiak fegyverbent, legutóbb pedig a jelen írás apropójául szolgáló vékonyka kötetet (Délután Apámmal), melyet az elsőkönyves Nagy Gerzson jegyez. Mindháromban közös (a kisprózákon kívül), hogy kimondottan magas színvonalon íródtak, plasztikus nyelvezettel rendelkeznek, és ezeket a pár oldalas egységeket egybeolvasva jóval többet adnak, mint várhatnánk.

 

Azt hiszem, a legtöbb író első könyve talán a legszemélyesebb mind közül, hisz aki ország-világ elé akar állni az alkotásaival, annak elsőként magával kell tisztában lennie. Nagy Gerzson érezhetően a saját tapasztalatairól ír, de úgy, hogy azok teljes mértékben általános érvényűekként hassanak. Hiába vagyok egy évtizeddel fiatalabb, mint a szerző, és hiába nem voltam kollégista a gimnáziumi éveim alatt, de ahogy papírra veti a történéseket, az tökéletesen visszaadja az én tinédzser éveimet is. Az első jó pont tehát meg is van. Aztán kiemelném azt is, hogy a szerző nemcsak jó atmoszférateremtő erővel és átélhetően, de kimondottan plasztikusan ír. A Délután Apámmal hiába első kötet, nyelvileg kimondottan egységes, remekül működik ez az eszköztelen, ám annál kimunkáltabb nyelvezet.

 

Maga az alig kétszáz oldalas kötet huszonkét rövid szövegből épül fel, melyek zöme az elbeszélőnk középiskolás éveibe repít vissza. Ezek egy része nevezhető kimondottan csak novellának, ezekben vannak a történetvégi csattanókra kihegyezett elbeszélések, míg mások inkább csak egy-egy pillanatot, emlékképet, érzést ragadnak meg, de akad olyan is, ami szinte egy kamera szenvtelenségével közvetíti a kollégiumban zajló történéseket.

 

Eleinte furcsa, hogy Nagy elveti az időrendiséget és látszólag összevissza következnek az események, ezért már olvasás közben arra készültem, hogy majd a recenziómban jól megmondom, mennyire értelmezhetetlen a „regény, közökkel” műfaji megjelölés (na, nem azért persze, mert annyira gonosz lennék, de egy elsőkönyves szerző ejtsen már komolyabb hibát is!), ám aztán a lapok fogytával egyre inkább kezdett összeállni az egész – igen, pont mint egy regény, közökkel – és körvonalazódtak a főbb erővonalak is.

 

A Délután Apámmal egyfelől olvasható egy hol vicces, hol inkább nosztalgikus tinédzsersztoriként; aztán egy klasszikus coming of age történetként, hisz az elbeszélőnk személyiségének és írói énjének érésének is tanúi vagyunk, mert pont ez az időszak az, amelyben a fiúnak folyton folyvást szembesülnie kell a tőle a lehető legtöbb dologban különböző, ám annál karizmatikusabb apával, és eldönteni, hogy ezentúl merre tovább; de ha akarom, akkor értelmezhetem ezt az egészet akár a késő Kádár-kor besúgástörténeteként is.

 

Azt hiszem, már ebből is látszik, hogy a most negyvenöt éves Nagy Gerzson első könyve kimondottan az erősebb debütáló kötetek közé tartozik, így joggal bízhatunk benne, a Délután Apámmal után még jó pár színvonalas történettel fog meglepni minket a szerző. Én drukkolok neki!