Főkép

Kr. e. 61, Britannia. Már érződik a rómaiak befolyása, már hallani híreket arról, hogy hamarosan a szigetre is eljut ez a furcsa szokásokkal, bizarr öltözködéssel és szokatlan istenekkel rendelkező nép, ám a kelták számára ez még távolinak érződik. Ők egyelőre elvannak azzal, hogy minél válogatottabb módon gyilkolják meg egymást: a vaskorban már nagyon hatékony eszközeik vannak arra, hogy amikor a különböző törzsek egymásnak esnek, akkor brutális vérengzéseket lehessen csapni.

 

Dug kezdi megelégelni ezt az életet: harcosként egyik háborút vívja a másik után, ám pontosan tudja, hogy egyik sereg sem jobb a másiknál. Lowa ellenben úgy gondolja, hogy tökéletesen elvan a vérszomjas Zadar király seregében – bár néha talán soknak találja a kegyetlen király és a még ádázabb druidájának kivégzéseit, de ő az egyik legjobb íjász, így nem érzi magát veszélyben. Egészen addig, amíg egyszer csak ki nem végzik a csapatát, köztük a nővérét... Ragnall druidának tanul a távoli Angyalok-szigetén, de amikor hazatér, szerető jegyese és családja helyett csak romokat talál, így elhatározza, hogy felkutatja rabszolgának elhurcolt szerelmét.

 

A vas korában hármójukat – no meg egy egészen különösen viselkedő, Tavasz nevű lányt – követhetjük, amint próbálnak eljutni Zadar seregéhez, lehetőleg úgy, hogy közben nem kerülnek rabláncra. Egyszerre menekülnek a Lowa elfogására küldött csapatok elől és próbálnak kitalálni egy tervet arra, hogyan tudja az íjásznő megölni Zadart – mi pedig közben megismerjük a vaskori kelták uralta Britanniát. Ismerős ez a világ, főleg, ha olvastuk már David Gemmelltől a Rigante-ciklust, vagy legalábbis van valamiféle elképzelésünk a harcos törzsekbe tömörülő, vaskori környezetben élő keltákról. Ehhez Angus Watson sem sokat tesz hozzá, talán csak a druidákhoz kötődő mágiát, ami fokozatosan válik egyre hangsúlyosabbá a regény folyamán (a végére talán egy kicsit túl sokat is köszönhetünk neki), de a cselekmény nagy része abszolút olyan, mintha egy történelmi regényt olvasnánk.

 

Ugyanakkor Watson túl sem vállalja magát, pontosan azt kapjuk, amit egy vérszomjas kelták között játszódó könyvtől várnánk. Az emberek könnyen halnak, az összecsapások erőszakosak (néha meglepően kegyetlenek a figurák, Watson egyáltalán nem finomkodott a vérengzések-gyilkosságok-kínzások leírásánál), a történet pedig egyáltalán nem az intrikák-rejtélyek körül forog. Gyorsan, alig pár oldalas fejezetekben pörögnek a némileg epizodikusnak tűnő események: lendül a harci pöröly, röppen a nyílvessző, Zadar kegyetlen, Tavasz szájal – viszonylag jól megismerhető ritmusban halad előre a regény, és bár én néha egy kicsit nagyobb változatosságot szívesen láttam volna, valójában jól el lehet merülni ebben az egyvelegben.

 

Mégis, elsősorban a szereplőknek köszönhetően visz magával. Watson jól eltalálta a fő nézőpontjainak stílusát: egyik sem különösebben túlbonyolított vagy mélyen árnyalt, viszont a jópofa párbeszédek (különösen Tavasznak köszönhetően) és a szimpatikus jellemek elég érdekesek ahhoz, hogy gyorsan haladjunk a történettel. A legjobban mégis azokat a figurákat élveztem, akik kívül estek a fősodorból, és tipikusan egy-két rövid fejezet erejéig kapcsolódhattunk be az életükbe. Elliax druida, aki nem mindennapi kísérletnek lehet részese; Weylin, aki katonaként sorra halmozza a hibákat Lowa keresése közben; vagy éppen a maiduni női iparosok, akik sajátos helyzetbe kerülnek a férfiak uralta társadalomban – Watson talán ezekben a fejezetekben volt a legjobb, itt tudott leginkább kiszakadni a klasszikus narratívából és izgalmasan színezte a főbb csapás eseményeit is.

 

Nem állítanám, hogy a Vaskor-trilógia újradefiniálná vagy különösen meghatározná a zsánert (így nagyon nem is szerencsés mondjuk David Gemmellhez hasonlítani, akármennyire is adná magát a Rigante-ciklussal való párhuzam), de maradéktalanul hozza a kötelezően elvártat. Brutalitása ellenére is könnyed, plasztikusan lefestett kelta környezetben játszódó, mágiában szegény, de harcokban gazdag történelmi fantasy – ha Angus Watson a trilógia másik két részében sem tér új utakra, nagy meglepetéseket nem várhatunk, de kellemes szórakozást igen.