Főkép

Snagovi emlékkönyv – ez az alcíme a Valahogy megvagyunk című könyvnek. Ennél pontosabban nem lehet megadni a rendhagyó formájú mű jellegét. A szerző, Vásárhelyi Mária (akinek édesapja a Nagy Imre kormánya ideje alatt működő Tájékoztatási Hivatal vezetője volt) szándéka szerint ezzel a nem szokványos visszaemlékezéssel hozzá akar járulni ahhoz, hogy „valóságos kép alakuljon ki az 1956 után történtekről”.


Az 1956 novemberében a jugoszláv nagykövetségről titokban Romániába szállított, s ott elkülönített Nagy Imre-csoport politikusainak és családtagjaiknak rabságát rekonstruálja ez az írás. Igen, rekonstruálja, hiszen a fogság kezdetén hároméves szerző emlékei (életkoránál fogva) mogorva vagy éppen mókás bácsikra, vad rohangálásokra és ordibálásokra, a gyerekcsapatok között folyamatosan dúló „háborúkra” és „kémkedésre”, egészségügyi szolgáltatások miatti utazásokra korlátozódnak, meg arra, hogy a „nagyok” délután tanulnak, míg a kicsiknek aludniuk kell. Bevallja, hogy ő maga élvezte a snagovi tartózkodást, és azt is, hogy mindenki imádta és kényeztette őt... Mindezekből nem nagyon bontakozhatnának ki az ott történtek.


A felnőttek drámáját inkább csak érezte a kislány a szülőket átható feszültségből, bizonytalanságból, félelemből – amit, mint tudjuk, lehetetlen eltitkolni egy gyerek elől. Emlékeket pedig bizonyára később kapott: szülőktől, snagovi társaktól, nagyszülőktől, rokonoktól. De mivel ezek emlékek, nem teljesen megbízhatóak – már ahogyan az emlékezés természetét ismerjük.


És itt jönnek a képbe a korabeli írásos források. A kor forrásaiból meglehetősen sok hozzáférhető a nyilvánosság számára, nagy részüket nyomtatott formában is olvashatjuk. Ebben a könyvben azonban olyan jellegű dokumentumokat találunk, amiket máshol nem. A lehallgatási jegyzőkönyvek, a foglyoknak a román és a magyar kormány számára gondosan megfogalmazott nagyszámú beadványa mellett (amelyekre soha nem érkezett válasz) sok magánlevelet közöl a szerző. Nyitott borítékban leadott, nagy óvatossággal fogalmazott, de még így is agyoncenzúrázott szövegeket, amikből nem volt szabad kiderülnie sem fogva tartásuk körülményeinek, sem a magyarországi politikai helyzetnek. És nem is derülnek ki ezek, csak a narrációból.


Kiderül azonban sok olyan körülmény, ami az adott helyzetben a fogva tartók szándékai szempontjából irreleváns, talán a rabokéból is, de nekünk, mai olvasóknak adalékkal szolgálnak – nemcsak Nagy Imre és társai sorsának alakulásáról, nemcsak a forradalmat követő konszolidációhoz vezető útról, hanem a forradalmat megelőző időszakról is. Például az otthoniakhoz intézett kérdésekből, a táborba küldött csomagok tartalmából arról, hogy milyen körülmények között élt a pártvezetés és a hozzájuk közel álló pártbürokrácia, milyen kiváltságaik voltak, milyen mértékben szakadtak el a valóságtól, a hétköznapi emberektől. És hogy mennyire természetesnek érezték kivételes helyzetüket.


A sok dokumentumtól, idézettől, a lezárt szerkezettől, a látszólag szenvtelen előadásmódtól azt hihetnénk, hogy tudományos művet olvasunk, de a szövegen átüt a személyes érintettség, a keserűség. És ott van a gyerekkorra való visszaemlékezés nosztalgikus hangulata is. Ezt erősítik a kitépett füzetlapokra írt levelekről készült fotók (a gyönyörűen „kíírt” kézírással írottaktól az éppen alakulóban lévő, gyermeki ákombákomos betűkkel formáltakig) és a családi fényképalbum lapjai is.


A tárgyilagosság és személyesség egyszerre érvényesül a könyvben. Olvasása közben valóban közelebb kerültünk ahhoz, hogy reálisabb legyen a képünk az említett korban történtekről.