Főkép

Két év alatt A gonosz két arca volt a tizedik Hellboy-kötet, amit kézbe vettem, olvasás előtt mégis ugyanannyira a sötétben tapogatóztam, mint korábban. Nincs két ugyanolyan Hellboy-kötet, mint ahogy nincs két ugyanolyan sztori sem: nehezen megtippelhető, hogy mi vár ránk az első oldalakon. Vajon egy kiégett vagy egy érzelmes Hellboy lesz a főszereplő? Vajon mitológiai rémségek támadnak ránk vagy a múlt század elejének ponyvairodalma elevenedik meg? Mike Mignola ezúttal szeretne egy kalandban hosszan elmélyedni, lassan ábrázolva érzelmeket és figurákat, vagy pároldalas szösszenet lesz, ami után csak döbbenten pislogunk, hogy vajon mi is történt ott valójában? A Hellboy: Rövid történetek sorozat második részében mindegyikre fogunk példát találni.

 

Rögtön egy olyan történettel kezdünk, ami nemcsak ennek a kötetnek a legjobbja, de még az összes eddig olvasott Hellboy-kaland közül is ki tud emelkedni. „A sanda ember” az a fajta Hellboy-sztori, ahol a Pokolfajzat inkább csak katalizátora az eseményeknek, nagyon sokáig szinte csak megfigyelőként van jelen és később is annyiban merül ki a szerepe, hogy elvégzi a bunyós részét a feladatnak. Közben viszont jó pár olyan figurával megismerkedünk, akiknek rossz döntésekkel teli, tragikus életútja hamar kibontakozik előttünk, Richard Corben részletgazdag képeivel együtt érzelmes és fájdalmas atmoszférát teremtve. Az ügyes dramaturgiának köszönhetően a horror úgy simul egybe a tragédiával, hogy a lehető legerősebben hasson – Mike Mignola ebben a történetben tényleg mindent eltalált.

 

De határozottan az erősebb sztorik közé tartozik „A tetem” is, ami sok, kronológiailag későbbi (a fővonalban lévő) történetnek az előzménye: itt találkozik először Hellboy és Gruagach – és hát azt már tudhatjuk, hogy később sem lesznek közeli barátok. Bár egy ponton viszonylag egyszerű (és túlságosan légből kapott módon megoldódó) harccá fordul a cselekmény, amíg addig eljutunk – az eltűnő csecsemővel, Hellboy és a tetem párbeszédével, a meglátogatott temetőkkel –, nagyon is erős hangulatú, szórakoztató pillanatokban teli történetet olvashatunk.

 

A kötetben helyet kapott két olyan kaland is, ami egy másik tipikus történettípust reprezentál a Hellboy-életműből. Mind „A penanggalan”, mind a „A Vascipő” a jellegzetesen rövid, egy bunyóra (esetleg némi előzetes keresgélésre-mitológiabemutatásra) épülő, nehezen értelmezhető befejezésű képregények közé tartozik: ezekben Hellboy találkozik valami rémséggel, felváltva elagyabugyálják egymást, hogy aztán valami nem túlságosan megalapozott vagy elővezetett befejezéssel záruljon, mi pedig kissé értetlenkedve szemléljük a befejező oldalt, mintha kihagytunk volna pár tucatnyi panelt valahol útközben. Szó se róla, szinte mindig elég látványosan néz ki az összecsapás, egy-két vicces Hellboy-beszólás is mindig oldja a feszültséget, de, visszatekintve a történetekre, nekem sosem voltak ezek a kedvenceim.

 

Amiket viszont mindig szerettem, azok a címadó, „A gonosz két arcához” hasonló ponyvairodalmi (és -filmes) kikacsintások. Nehéz lenne tagadni, hogy a Hellboy-életmű mindig is tobzódott a ponyvában: szinte mindegy, hogy milyen toposzt, szörnyet, történetelemet veszünk, előbb-utóbb belefutunk valamilyen epizódban. „A gonosz két arca” rögtön kettőt is tartalmaz: először egy sötét titkokat rejtegető, misztikus kísértetház a főszereplő, utána pedig egy múzeum Egyiptommal kapcsolatos kiállítása – bár talán mindkettőnek egy kicsit túl gyorsan lett vége (különösen az utóbbi érződik némileg kidolgozatlannak), de a remek atmoszféra és Richard Corben jól kinéző múmiaillusztrációi nagyban kárpótolnak ezért.

 

Amikor még a fősorozat futott a Vad Virágok Könyvműhely kiadásában, néha eltűnődtem azon, hogy vajon ha valamiért nem folytatnák a rövid történetekkel a magyar megjelenést, akkor vajon mennyit veszítenénk. Hiszen A pusztítás magja és A pokolban között annyi mindennel találkoztunk – tudnának még bármi újat vagy érdekeset mutatni ezek a képregények? A gonosz két arca címre hallgató válogatás szépen bemutatta, hogy nagyon is sok meglepetés, váratlanul szórakoztató és hangulatos történet rejtőzik még a Hellboy-életműben, amiket kár lenne kihagyni. Elvégre hol máshol találkoznánk fehér lovat megülő, szőke boszorkánnyal, egyiptomi múmiával, gigantikus disznóharcossal és maláj démonnal alig pár oldalon belül?