Főkép

„– Hol a pokolban vagyok?

– Ez az alvilági mélység... Nem egészen a pokol. Még nem. Ez annak a határszéle, te pedig most a káosz feneketlen sötétjébe bámulsz.

– Kár volt megkérdeznem.”

 

Hellboy meghalt. Nincs ezen mit szépíteni, de nem is olyan meglepő fejlemény tekintetbe véve, hogy Ogdru Jahaddal, a sárkánnyal küzdött. Hellboy számára véget ér a földi élet, ám a pokolbéli csak most kezdődik... ami nem egészen olyan, mint ahogyan azt a Pokolfajzat elképzelte. Hellboy különböző lények társaságában, egykori ellenségei vagy ismerősei által vezetve bolyong a pokolban, amelyhez nem csupán családi kötelékek fűzik, de a sorsa is, melyet továbbra sem akar elfogadni. És hogy végül elfoglalja-e Pandemónium trónját? Hellboynál sosem egyszerű ezekre a kérdésekre válaszolni.

 

Már csak azért sem, mert tele van meglepetéssel a mostani kötet. Persze ez az előző részekben is igaz volt, de most minden korábbinál látványosabb, hogy egyszerűen megjósolhatatlan, mi fog történni a következő oldalon. Legutóbb, a történet csúcspontja számomra kicsit csalódás volt ilyen tekintetben, mert úgy tűnt, hogy túlságosan kiszámítható a cselekmény, de most újra visszatalált arra az útra, ahol minden panel tele van felfedeznivaló újdonsággal. Nem látni, hogy milyen irányba fog továbbhaladni a történet, milyen halott ismerős vagy alvilági rémség tűnik fel, hogy iránymutatást adjon vagy legyőzendő akadályt jelentsen – ugyanakkor nem is nagyon számít, mert mindenki csak újabb állomás Hellboy sorsához vezető úton, egy újabb elmesélhető, szörnyen végződő történet, mely egyre nagyobb letargiába kergeti a Pokolfajzatot.

 

Az előző részek sem voltak már annyira könnyedek, de most végig uralkodik egyfajta rezignált, belefáradt hangulat. Ritkultak a szarkasztikus visszavágások és egysorosok, Hellboy szinte csak sodródik az eseményekkel, segít, ahol kell, de valójában már nincs benne az a régi tűz. Ez sokkal lassabb tempót eredményez: bár továbbra is vannak benne látványos összecsapások, de immár egyértelműen nem az akció a hangsúlyos. Fontosabb lett a pokol lelketlensége, a feltűnő alakok elveszettsége – és hát Hellboynak is nagyon nehéz meghatároznia önmagát, céljait vagy egyáltalán, hogy mi értelme is ennek a bolyongásnak. Emiatt is nagyon érezzük, hogy közelít a lezárás, mely végül olyan váratlanul és szépen, érthetetlenül, mégis logikusan következik be, ami tökéletesen illik Mike Mignolához.

 

A mostani részben ugyanis választ kapunk pár kérdésünkre, tisztázódik pár korábbi esemény és talán most először (egy ideig) mindent értünk is Hellboy lényével kapcsolatban. Az persze más kérdés, hogy jönnek új elemek – találkozunk például Sir Edward Grey-jel, aki egy darabig vezetője lesz Hellboynak (hasonlóan az univerzum sok másik mellékalakjához, később ő is saját képregénysorozatot kapott), na és persze feltűnik Hellboy családja is, akik nem viszonyulnak olyan barátságosan a frissen elhunyt családtagjukhoz. Viszont amikor elérünk az utolsó oldalra, tulajdonképpen nem marad valódi hiányérzetünk – mert ennek az óriási sorozatnak valószínűleg pont ilyen szokatlanul, pont ennyire rejtélyesen kellett véget érnie. A sok-sok képregényfüzet óta épített távlatok visszaérnek a lehető legszemélyesebb szintre, hogy végül el tudjuk engedni Hellboyt.

 

Azért nem kell még végleg elengednünk: bár a nagy sztori véget ért, azért akad még pár önálló kaland, ami megjelenésre vár. Még előttünk van négy kötet, melyben rövid történeteket gyűjtöttek össze Hellboy korábbi éveiből, tele furcsasággal, bizarr mitológiai alakkal, szörnnyel, démonnal, avagy mindazzal, amitől annyira egyedi Hellboy univerzuma. Ha minden igaz, jövőre már ezekből is vehetünk kézbe – addig még akár arra is van időnk, hogy újraolvassuk ezt a nyolc (vagy négy, aki a keménytáblás kiadást választotta) kötetet, és újra elcsodálkozzunk Mignola zabolátlan fantáziáján és kedvenc piros Pokolfajzatunk nagyszabású történetén.