Mircea Cărtărescu: Káprázat – A ​jobb szárny

Már Mircea Cărtărescu Káprázat – A jobb szárnyának az olvasása közben (persze figyelembe véve a trilógia előző két kötetét is) arra gondoltam, hogy bizony valami ilyesmiért szoktak (kellene?) Nobelt adni, egy ilyen őrületes vállalkozásért, egy ilyen mindent maga alá temető, burjánzó monstrumért. (Egyébként a pletykák szerint az utóbbi években már valóban komoly Nobel-esélyes a román szerző, és pont ezért a trilógiájáért.)

Természetesen mivel egy trilógia zárókötetéről van szó, a Káprázat már nem teljesen ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt sem, így bizonyos mértékig már előre sejthető volt, hogy mivel fogunk szembesülni ezen a bő félezer oldalon. Ez a kötet ismét egy fékezhetetlenül áradó vagy éppen hosszú oldalakon keresztül megdermedő barokkos szövegtenger, a maga kimunkált mitológiájával, kifacsart nézőpontjaival és fantasztikumával, amibe gyakorlatilag bármikor bármi belefér.

Míg a trilógia előző kötete, A test jelen ideje (már amennyiben bármiféle jelen időről beszélhetünk Cărtărescu művei kapcsán) a ’60-as évek Bukarestje volt, addig a mostaninak mindössze néhány, ám annál jelentősebb nap a román forradalom idején, ’89 karácsonya környékén. Főként ezt a történést mutatja be hol realista, esszéisztikus pontossággal, hol áradó fantáziával a könyv főszereplője és az események lejegyzője, ezzel kvázi életre keltője, Mircea, vagyis maga az író alteregója.

De ezen kívül még számtalan időben és számtalan stílusban elmesélt történetben kalandozhatunk: Mircea gyermekkorának apró, hol hétköznapi, hol egészen meghökkentő rezdüléseiben (ennyire pontosan és precízen megalkotott gyermeki nézőponttal nem tudom, hogy találkoztam-e már); hol egy teljesen apokrif Biblia parafrázisban; hol egy 19. századi misztikus betéttörténetben; hol az egyik legtalálóbb módon megrajzolt Gonosz alakjának élettörténetében, és még sorolhatnám… Persze mindezt csak azért, hogy az összes szál összefusson a nem mindennapi fináléban.

Persze azt sem kell magyarázni, hogy nemcsak az a lényeg, hogy mit ábrázol a román szerző, hanem az is, hogyan. Van olyan, hogy Cărtărescu teljesen hétköznapi dolgokat ír le egy teljesen hétköznapi nyelven, majd hirtelen a történések dinamikája folytán átvált szinte prózaversbe, hogy az egyre hosszabbá és bonyolultabbá váló mondatokkal birkózva beleragadjunk mondjuk egy festmény aprólékos részletezésébe oldalakon át (Koszta Gabriella fordítása remek, mint mindig).

Aztán ott vannak az egészen hihetetlen tempóban változó nézőpontok és elbeszélői módok is. Már meg sem lepődünk, ha egy teljesen realista módon elmesélt történetben a tüntetőkhöz egyszer csak csatlakozik a Román Függetlenség Szabadság-szoborméretű leánya bocskorosan, népviseletben, vagy a kenyérért sorban állók feje felett megjelenik egy titokzatos istenség a maga lebegő, lángoló trónusán, kerubok gyűrűjében. 

Azt kell mondanom, hogy A jobb szárnnyal Cărtărescu feltette a koronát a trilógiájára, de arra azért készüljön mindenki, hogy bizony kemény menet lesz elolvasni: nem kevés energiát fog felemészteni és minden bizonnyal nem kevés frusztrációt fog okozni az olvasás a rengeteg élvezet mellett. A Káprázat egy nagy és jelentős mű, a kortárs világirodalom egyik csúcsa.