Főkép

Bár a kortárs norvég irodalom mondhatni a világ élvonalába tartozik, és bőven akad olyan szerzőjük, aki már most Nobelt érdemelne (gondoljunk csak napjaink egyik legnagyobb sztárjára, Karl Ove Knausgårdra, a folyamatosan hihetetlenül magas színvonalon alkotó Per Pettersonra vagy az utóbbi idők egyik legjobb novellistájára, Kjell Askildsenre), de hazájukban alighanem a legkultikusabb tisztelet nem őket, hanem Jon Fossét övezi, aki mind a dráma-, mind a regényírás terén már maradandót alkotott eddig is. Ehhez képest talán furcsa, hogy a hatvanas éveiben járó szerző még csak most kezdett bele a deklaráltan főművének szánt regényfolyamba, a Szeptológiába, melynek első kötete, A másik név az elmúlt hónapokban jelent meg magyarul.

 

Fossét sosem a cselekményesség vagy a briliáns történetvezetés miatt olvassa az ember, és ez most sincs másként. Ez a 260 oldal látszólag elbeszélőnk egy késődélutánjáról és estéjéről szól, amikor is alig-alig történik vele valami, de ebben az „alig valamiben” benne van minden, ami az északi szerzőt érdekli, és minden olyan fontos dolog, amivel kapcsolatban el akarja mondani a véleményét az emberi világgal kapcsolatban.

 

Persze már maga a narráció is furcsa (valójában persze olyan, mint amit már korábban is megszokhattunk az írótól: végtelenül áradó óriásmondatok és mellérendelések tömkelege, melyben észrevétlenül csúszhatunk át egyik témából vagy síkból a másikba), amelyből kiderül, hogy elbeszélőnk egy kis faluban lakó magányos alak, akinek a felesége rég meghalt, akinek nem született gyereke, és aki nem ért semmi máshoz a festészeten kívül – ahhoz viszont nagyon. Az ő tudatfolyamába csöppenünk bele pár órára, hogy előbb megismerhessük a művészetét, a jelenlegi helyzetét, a szomszédját, a szinte már meg sem lévő emberi kapcsolatait, majd bekerül a képbe, Asle, aki maga is festő, aki maga is magányos, aki szintén elvesztette a feleségét, és aki külsőre kiköpött mása elbeszélőnknek, aki – nem mellékesen – szintén az Asle névre hallgat.

 

Mondanom sem kell, hogy minden adott egy kiadós doppelgänger történethez, amit persze meg is kapunk. Ugyanis ahogy térben egyre közelebb kerülnek egymáshoz, egyre több dolog csúszik össze kettejükkel kapcsolatban, egyre több tulajdonságuk cserélődik fel vagy válik közössé, olyannyira, hogy néha kimondottan nehézzé válik megkülönböztetni őket egymástól, és így válik egyik Asle élete és sorsa a másik Asle lehetséges életútjának.

 

De talán nem is ez a lényeg (még ha bőven van életrajzi elem is ezekben a vonásokban, kezdve a festészet iráni vonzalomtól, az alkoholizmuson át a megtalált Istenhitig), hanem az, ahogy ez a művész a világot látja és értelmezi. Asle ugyanis „képeket lát” – és itt nem kell semmiféle hallucinációkra gondolni – egyszerűen csak olyan erősen belévésődnek egyes események, emberi mozdulatok, tettek, hogy azoktól nem tud szabadulni. Ám ez nem ilyen egyszerű,  ugyanis ő egy kis norvég játszótéren meglátott kamasz fiú és lány alakjában nem két északi fiatal évődését látja, hanem a mindenkori Fiút és Lányt, na meg persze a Szerelmet. Fossénél hiába jelennek meg a skandináv vidék jellegzetességei (fjordok, kikötők, faházak), nála nem egy konkrét ország, egy konkrét ember vagy konkrét tett a fontos, hanem a mindenkori ember számára legfontosabb kérdések: az Élet, a Halál, a Szerelem, az Isten vagy a Művészet kapcsolatában; ő csakis ezekéről ír, nem másról, nem a puszta hétköznapokról.

 

És bár szokás Fossét egy kimondott depresszív alkotónak elkönyvelni, azt hiszem, ezt most sincs így, mint ahogy a korábbiakban sem volt. Hisz igaz, hogy az itt szereplő alakoknak alig-alig vannak emberi kapcsolatai, a párbeszédeik elmennének bármely Beckett-hősének is, és az életük is jobbára szürke és semmilyen, de minden egyes sor mögött ott pulzál valami fény, mint Asle képein, ami megvilágítja a sötétséget, és értelmet ad a létezésnek. És hogy mi ez a fény? Nehéz rájönni, de szerencsére a szerző ezt nem is rágja túlzottan a szánkba.

 

Igaz, hogy A másik név még csak egy hétkötetes folyam első darabja, de már ezt olvasva is világossá válik, hogy valóra válhat Fosse ambiciózus terve, miszerint az örök Nobel-esélyes alkotó elénk tárja főművét, melyben a mindenkori emberiség leglényegesebb kérdéseit teszi fel és járja körül. És külön öröm, hogy mindezt – az eseménytelenség ellenére – olyan sodró lendülettel és nyelvi leleménnyel teszi (A. Dobos Éva fordítása is remek), ami megint csak egy nagyformátumú művész sajátja.