Főkép

Bár még csak három hónap telt el az idei esztendőből, de nálam már megvan az egyik legkomolyabb jelöltje az „év legfajsúlyosabb kötete” képzeletbeli díjának. Ez pedig nem más, mint Marcel Beyer műve, a Kaltenburg.

 

Bár maga a felütés mondhatni sablonos (egy öregedő tudós beszédbe elegyedik egy fiatalabb nővel, és ez a beszélgetés óhatatlanul csal elő rég elfeledettnek hitt emlékeket a múltból, hogy ezáltal táruljon elénk az elbeszélőnk kapcsolata a címszereplő Kaltenburggal, aki a valóságban is létező hírneves etológus, Konrad Lorenz irodalmi ikertestvére), de ami ebből kibomlik, az legalább két szinten maga a csoda.

 

Az egyik szint nem meglepő, de az emlékezésé. Mondhatom őszintén, hogy alig tudnék példát mondani arra a világirodalomból, hogy valaki tényleg ennyire le tudja képezni az emlékezés folyamatát, mint Beyer. Hihetetlen komótossággal, ám ugyanakkor kivételes precizitással bomlanak ki előttünk az emlékképek a gomolygó ködből, sokszor látszólag a narrátorunk akarata ellenére. Eleinte semmi más, tényleg csak egy-egy villanás, apró momentum, azonban ezek később egyre bővülnek, összekapcsolódnak, értelmet nyernek vagy értelmüket veszítik a folyamatosan előkerülő újabb információk tükrében, és az ember néha (sokszor) tényleg nem tudja, hogy hol járunk, és a leírtakból mi igazán fontos (de ne aggódjunk, ezzel az elbeszélőnk is így van).

 

Gyakorlatilag megtippelhetetlen, hogy a következő fejezetben (ezek mindig rövidek, tömörek, néhány oldalasak, és közben persze elég sokat ugrálunk is az időben) miről fogunk olvasni ezen az egyébként végtelenül kimunkált nyelven (természetesen itt elévülhetetlen érdemei vannak a fordítónak, Győri Lászlónak is). És bizony ezek a leírások alaposan megterhelhetik az olvasókat a fent említetteken kívül még azzal is, hogy látszólag 70%-ukban – hála az elbeszélőnk és a folyamatosan rejtőzködő Kaltenburg professzor érdeklődési körének és hivatásának – madártani megfigyeléseket tartalmaznak (melyek ugyanakkor olyan természetességgel kapcsolódnak a 20. század közepének nagy tragédiáihoz, amely – korántsem erőltetett – párhuzam megkomponálása megint csak virtuózra vall). Persze a kulcsszó a látszólag.

 

Látszólag, ugyanis (itt jön képbe a regény másik leginkább kiemelhető erénye) az egész szövegre érvényes a kötet hátoldalán is kiemelt kulcsmondat („Mi olyan érdekes ezeken az állatokon? Ekkor ő megjátssza a szórakozott professzort, és csodálkozva visszakérdez: – Ezeken az állatokon? Milyen állatokról beszél? Én magukat tanulmányozom.”), vagyis a mindenkori olvasónak bizonyos fokig bele kell helyezkednie az állati (és emberi) viselkedést kutató tudós Ludwig Kaltenburg bőrébe, és a lehető legmegfeszítettebb figyelemmel kell fordulnia a történet szereplői felé, mert lehet, hogy a legtöbb dolog nem igazán lényeges, viszont egy-egy elcsípett pillantás, kimondott vagy ki nem mondott szó totálisan új megvilágításba helyezheti az adott figurát, és teljesen új dolgot fedhet fel jelleméről, múltjáról és kapcsolódási pontjáról a többiekhez.

 

Azt hiszem, nem is kell sokkal tovább ecsetelnem, hogy a Kaltenburg nem egy mindennapi kötet, erő, kitartás és lankadatlan koncentráció kell hozzá, de aki ezt nem sajnálja tőle, Marcel Beyer művében a 21. századi német irodalom egyik legragyogóbb és legnehezebb regényére ismerhet rá.