Főkép

A könyv címe mindent elmond. Manapság kb. nincs gyerek, aki ne lenne rápörögve a mobiljára, a számítógépre vagy a tévére. Rémlik, hogy létezik már olyan pszichológiai kórkép, hogy képernyőfüggés, ami gyerekek és felnőttek irdatlan tömegeit érinti. Akinek van gyereke, az jó eséllyel kapott már agylobot attól, hogy az adta külke nem volt hajlandó se szép szóra, se fenyegetőzésre letenni azt az átkozott kütyüt, netán hozott már rosszabb jegyet az iskolából azért, mert folyton a neten lóg, ahelyett, hogy tanulna.

 

Miklya Luzsányi Mónika igen szemléletesen úgy fogalmaz, hogy ha letiltanánk a gyereket a gépezésről, az olyan lenne, mintha elvágnánk a világtól, vagy mintha a vadnyugaton nem tanította volna meg a szülő a gyerekét lovagolni meg lőni. Ez csupán egy a könyv kijózanító gondolatai közül, és jól jelzi, hogy mennyire praktikusan áll a címben feltett kérdéshez az írónő.

 

Merthogy nem működik a tiltás, és a mai világban nem lehet megkerülni a kütyüket, s nem is jó ötlet. Ott vannak mindenki életében, s ha a virtuális világ nélkül lehet is élni, úgy elég nehéz lehet egy gyereknek a mindennapokban a felszínen maradni, ha az összes osztálytársa mobilozik és netezik. Akkor már inkább tanuljuk meg helyesen használni ezeket a dolgokat.

 

Ez persze nem olyan egyszerű. És ha valaki azt reméli, hogy eme könyv elolvasása önmagában elég lesz a problémák megoldására, az sajnos rossz nyomon jár. Bár nem próbáltam még ki mindent, amit Mónika javasol, az nyilvánvaló, hogy mindezek csak akkor fognak működni, ha a gyakorlatban hasznosítjuk. Ahogy az már lenni szokott.

 

A könyvben leírtak egy jókora része mégsem a modern cuccokkal és az azokhoz való helyes hozzáállással foglalkozik. Mondhatni, ezer éves, józan paraszti ésszel is belátható és kikövetkeztethető gondolatok sorjáznak itt, például arról, hogy jobb megelőzni, mint tüzet oltani; hogy oda kell figyelni a gyerekre, nyílt és őszinte érdeklődéssel; hogy a jó értelemben vett szülői tekintély biztonságos alapot ad a gyerek fejlődéséhez, mely aztán megtartja őt a kütyük világában is, és így tovább.

 

De ez nem minden. Ennyiből egy száraz prédikáció-gyűjtemény is lehetne ez a kötet. Amitől olvasmányként működik, az egyrészt az, hogy Mónika valóban író, nem csak szerző: jól ír, jól építi fel a mondanivalóját, és nem fél használni a humorát meg az őszinteségét sem. A könyv másik nagy erénye az elsősorban Mónika családja és egy sokat emlegetett ismerőse életéből vett példák tömkelege. Átjön, hogy valós élettapasztalatokat oszt meg velünk az írónő, s ettől válik hitelessé és érthetőbbé a mondanivalója. Nemcsak megfejti a tutit, de meg is mutatja, hogy a valóságban mire gondol.

 

S persze a tanácsai, megfejtései is gyakorlatiasak. Nyilván nincs garancia semmire, de meggyőződésem, hogy ha megfogadjuk, amiket javasol, plusz ha kitöltjük azt a pár tesztet a gyerkőccel, és alkalmazkodunk a személyiségéhez, akkor valóban kevesebbet fog majd a virtuális térben időzni, s többet a családjában. Természetesen ehhez a szülők intelligenciájára, összefogására is szükség van, s ilyenformán számos családban utópisztikusnak hat még mindaz az amúgy eléggé egyszerű és követhető ötlethalom is, ami a könyvben sorakozik. De akinek van egy csepp esze, az érteni fogja, miről van szó. És nagyon jó, hogy Mónika valós, élhető alternatívákat javasol amellé, hogy igenis ismerjük meg, mivel foglalkozik a gyerek, mivel tölti az idejét a virtuális térben, legyünk partnerei, de mégis maradjunk meg szüleinek, akik nem a haverjai, nem a játszópajtásai, vagy uram bocsá’ a trolljai a gyereknek…

 

Amellett, hogy igen józanul és kendőzetlenül szól a magyar oktatási rendszerről, Mónika nem a hibákra koncentrál, hanem arra, hogy ebből az adott helyzetből hogy és mivel lehet a legjobbat kihozni. Épp ezért nemcsak szülőknek, de pedagógusoknak is merem ajánlani a könyvet.