Főkép

Szebb könyvélményt nem tudok elképzelni 2019 lezárásaként. Még most is intenzíven él bennem. Újra le-leveszem a polcomról és beszélgetünk. Igen, ez a jó szó. Beszélgetés. Mély, intim, időtlen beszélgetés.

 

A mítosz hatalma Bill Moyers újságíró és Joseph Campbell mítoszkutató különleges párbeszéde (amibe olvasás közben bevettek engem is; meg úgy mindenkit, aki valaha olvasta a könyvet és tulajdonképpen azokat is, akik nem olvasták ugyan, de mernek kérdezi, nyitott szemmel járni, rácsodálkozni a világra).

 

Minden fejezet egy Campbelltől származó, fontos idézettel indult. Egyet szeretnék is kiragadni ezen gondolatok közül, mégpedig a következőt:

 

„Azt szokták mondani, hogy mindannyian az élet értelmét keressük. Én nem hiszem, hogy valóban ez volna az, amit keresnénk. Szerintem inkább az igazi élet tapasztalatát keressük, azt, hogy a pusztán fizikai szinten megélt élettapasztalatunk valamiképpen összhangban legyen a saját legbensőbb lényünkkel és valóságunkkal, és hogy érezzük az igazi életből fakadó elragadtatottságot.”

 

Gyönyörű gondolat. Összegzi a könyv egyik leglényegesebb mondanivalóját. Az idézetet követően pedig kibontakozik egy beszélgetés, mely megtartó hálót sző a kiragadott gondolat köré. Moyers elsősorban kérdez, reflektál; Campbell válaszol, kalandozik. A kérdések hangvételéből érződik, hogy Moyers mennyire tiszteli Campbellt. Úgy kérdez tőle, mint amikor egy kisgyerek odafordul a felnőttóriáshoz, nagyra nyitja kedves szemeit és a lehető legnagyobb természetességgel kérdésbe foglalja a megismerés, a felfedezés vágyának kifejeződését.

 

Campbell munkásságában a mitológia és az ember egyéni, belső útja szorosan összekapcsolódik. A mítosz lehetőséget teremt az ember számára, hogy összhangba kerüljön az egyetemes létezéssel. A mitológia nem hazugság, hanem költészet, metaforikus nyelv. Miről szól hát a mítosz? Az életről. A mély, zubogó, túlcsorduló, fájdalmasan gyönyörű életről. Ebből adódóan a könyv is értekezik mindarról, ami egy ember számára fontos lehet.

 

A beszélgetésből képet kaphatunk Isten eszméjének kulturális meghatározottságáról; a kereszténység által hordozott értékekről, valamint annak természettel való ellentmondásos viszonyáról, a keleti hitrendszerek jóval elemibb, természetközelibb és kevésbé személyes istenségeiről, valamint idő és szenvedés kapcsolatáról. Campbell szerint az örökkévalóság létezik, de nem jelent örök tartamot, utóbbi gondolatot a mitologikus költői nyelv szószerinti értelmezéséből fakadó félreértésnek tartja.

 

A nagy mítoszkutató kifejti azt is, hogy mennyi mindent elmond egy társadalomról, hogy melyek városainak égbetörő, legmagasabb épületei. Katedrális, palota, irodaépület... vajon mi lesz a következő állomás? Felmerül a kérdés, hogy vajon hogyan lehet úgy megbékélni a korunk adta keretekkel, jelen társadalmunkkal, hogy közben nem adjuk fel a saját utunkat, önmagunk kibontakoztatását? Mi a lélek legfőbb kalandja?

 

A beszélgetés sokszor elkalandozik a művész, a művészet kérdésköre felé. Mi a művész szerepe a mai világban? Mitől lesz valami műalkotás?

 

Az ezerarcú hős című könyvre utalva többször feltűnik a beszélgetés szövetében a hős archetípusa is. Az elsődleges hős valami újat teremt, olyan úton jár, melyet nem tapostak előtte ki; ezzel szemben (vagy inkább ezt kiegészítően) a másodlagos hős feladata a létező hagyomány felfrissítése.

 

Campbell a mester-tanítvány kapcsolatról is mesél. A mester elsődleges feladataként a tanítvány fókuszának irányítását jelöli meg. A mester nem szükségszerűen és közvetlenül emberi lény, Campbell fő mesterei például a könyvek voltak. Thomas Mann és James Joyce alkotásai hatottak rá leginkább.

 

Nem lenne teljes az élet a mítoszokban oly gyakran felbukkanó szerelem nélkül, mely kapott egy egész fejezetet a könyvben. Az egyik kedvenc szerelemmel kapcsolatos gondolat, amit kiemelnék, az az, hogy az esetleges áldozatot nem a másikért hozzuk, hanem a kapcsolatért, a kapcsolat életben tartásáért, virágoztatásáért.

 

A felvillantott témák sokszínűsége kapcsán felmerülhet a kétely: hogyan fér bele mindez háromszázötven oldalba? Nem vész el a mélység, a minőség a témák mennyiségének oltárán? Nem lesz széttartó, töredezett könyv? A legnagyobb örömmel és határozottsággal mondhatom, hogy nem. A párbeszédes forma megteremi a keretet ahhoz, hogy a témák sokfélesége egységgé érjen. Moyers kérdései és Campbell válaszai pedig olyan bájos természetességgel röpítenek minket lelkünk mélységeibe, hogy már azelőtt az élet nagy mítoszaiba csöppenünk, hogy tudnánk róla.