Főkép

Mint ahogy az ember hajlamos elfelejteni azt, hogy a tél milyen hideg, úgy gyakran azt is, hogy milyen sokan tudnak összegyűlni az Aréna beléptetőjénél, azt meg végképp, hogy időnként ez a két tényező milyen szerencsétlen együttállásban valósul meg. Számomra mégis az okozta a legnagyobb meglepetést, hogy még mindig mennyire sokan kíváncsiak a relevanciája (ne adj' isten karrierje) csúcsát már elhagyó Slipknotra. Baromi sok ember torlódott a lelátókon és a küzdőtéren is, azonban nemcsak a főbandán, hanem az előzenekar lengyel Behemoth-on is, akik szintén rászolgáltak az fanok bizalmára rendesen.

 

A klasszikus black metalként induló, Adam Darski, azaz Nergal által vezetett, vagy talán inkább uralt trió (élőben plusz egy fővel kiegészülve) szépen lassan változott át obskúrus csapatból az egyik vezető extrém metal brigáddá, akiknek teátrális bulijait és szinte már karikatúrába hajló vallásellenességét alig két paraszthajszál választja el a Ghosttal híressé vált Tobias Forge stílusától. Viszont ez a hasonlóság szerencsére nem ér itt véget, hiszen a Behemoth legalább olyan fogós (a slágeres szót nem merem leírni) dalokat ír mostanában, főként a legújabb I Loved You at Your Darkesten (de már a The Sataniston is voltak nagyon könnyen fülbe ragadó témák), mint svéd társaik.

 

Ezen az estén is a hatalmas molinók, festés és jelmezek mellé a leghatásosabb tételeiket kapták elő, és sok szempontból érdekesebbek is voltak, mint aztán a Slipknot (szerintem konkrétan sokan akadtak, akik csak miattuk jöttek el a bulira). Kegyelem nélkül darálták végig nyolcszámos szettjüket, amelynek csúcsa a Satyricon dallamos korszakát és talán még a Theriont is megidéző „Bartzabel” volt, de jellemzően inkább az új dolgaikat erőltették, és érezhetően nagy is volt a bemozdulás mindenre. Ennek ellenére ez csak egy kis ízelítő volt csupán abból, amit a Behemoth tud élőben egy fullos bulin, amit jó lenne mihamarabb megtapasztalni.

 

 

A tényleg elképesztő embertömegben érdekes volt még látni, hogy a Slipknot milyen nagy arányban képes megszólítani a fiatalabb közönséget is, annak ellenére, hogy még mindig messze nem játszanak családbarát zenét, még úgy se, hogy azért rengeteget dallamosodtak és finomodtak a korai pszichotikus káoszhoz képest, ami a kezdeti kilenceket jellemezte. Vagyis tisztán lehetett látni, hogy nemcsak a korábbi, de azóta felnőtt rajongók töltötték meg a sorokat, hanem egy jóval fiatalabb generáció is, akik ezt az alapvetően millió szállal az ezredfordulóhoz kötődő durva thrash és nu metal alapú zenét nagyon a magukénak érzik.

 

Ennek ellenére az iowai banda kétségtelenül egy letűnt és bizonyos értelemben ártatlanabb kor terméke, a szövegek és dallamok miatt dark emo hangulatvilággal (a „Wait and Bleed” akkora emo, hogy csak úgy csattan), ami manapság már csak a nosztalgia miatt lehet releváns. Ez a sötét szobámban sötét gondolataimmal szenvedő, és a fájdalmat pozitív agresszióban megélő érzésvilág már a múlté, a kamaszok felnőttek, a Slipknot pedig megöregedett. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne tudnák leszakítani a plafont a koncertjeikkel, ahogyan tették ezt az Arénában is, de ugyanakkor sokkal profibban és valódi düh és érzelmek nélkül történik az aprítás. A közönség megkapja, amit szeretne, Corey Taylorék pedig továbbra is nyilván szeretik azt, amit csinálnak, és a rajongókhoz is közel érzik magukat, csak valahogy már nem tud ugyanolyan hiteles lenni a történet, mint régen, ami pedig egy alapvetően a zsigeri indulatokon és pőre érzelmeken alapuló életmű esetében nem feltétlenül szerencsés.

 

 

Szórakoztató, az fix, és néha-néha azért felsejlik az a klasszik, Slipknothoz köthető feeling, amikor az ember úgy érzi magát, mintha a bolondokházából szabadult veszélyes pszichopaták kolompolnának és zúznának a színpadon tomboló állatokként, de ez a ritkább eset, most is főként a „Disasterpiece”/„Eeyore” kettősnél, valamint a ráadásban volt csak tetten érhető. Nem akarok keserű felhangot, mert a Slipknot továbbra is az egyik legprofibb és legszórakoztatóbb metal banda, de az tuti, hogy sok újat már nem tudnak hozzátenni az eddigi (azért eléggé meghatározó) legendájukhoz.