Tompa Andrea: Fejtől s lábtól

Régi vágyam vált valóra azzal, hogy elolvashattam Tompa Andrea első alkalommal 2013-ban a Kalligram Kiadónál megjelent Fejtől s lábtól című regényét. Akkor sok más olvasmány tolakodott elé, aztán valahogy eltűnt a szemem elől.

Az Omerta közönségsikerét követően azonban a Jelenkor újra kiadta, és örömmel vettem kezembe a művet, amit már csaknem elfelejtettem. Aztán elragadtatással merültem el a regény világában, múlt század fordulójának hétköznapjaiban.

Két magányos hang elbeszéléséből bontakozik ki a regény cselekménye. A hangokhoz két orvos tartozik, egy nő és egy férfi. Vagyis egy fiatal lány, aki minden társadalmi elvárással dacolva, a szülői házzal is szakítva a kolozsvári orvosi egyetemre iratkozik be; fájóan hiányzik apjának és anyjának szeretete és elismerése, de kitart tervei mellett: keményíti lelkét, szorgalmasan tanul, jól érvényesül a férfiak által meghatározott világban. És egy fiatal férfi, aki maga sem tudja, mit akar, akinek apja tervezi fürdőorvosi karrierjét, miközben rendkívüli adottságai révén a legkiválóbb sebésszé válhat. Életük során aztán többször találkoznak, többször egymásra ismernek, néha elmennek egymás mellett, talán egy pillanatra egymásra is lelnek, hogy újra elváljanak útjaik…

Elbeszéléseik pedig erőteljesek, varázslatosak. Nem, nem naplórészleteket olvashatunk, bár a fejezetek hangulatához nagyban hozzájárulnak a sajátos helyesírási választások. Inkább szóbeli szövegek formálódnak előttünk, „mit a magános ember mondogat magának. Magyarázgat, sajnálja magát, panaszol”. Általuk valóban a múlt század elejéhez térünk vissza. Hiszen az elbeszélők nézőpontjából megismerjük a kor történelmi eseményeit – az első világháborút, az azt lezáró békeszerződést és annak következményeit. Oda visz bennünket a hétköznapi élet, a tárgyi világ ábrázolása, de ugyanide vezet nyelvében a sok latinizmus, germanizmus, az elavult, kihalt szavak, a régies kifejezések, az ugyancsak régies helyesírás alkalmazása. De megjelennek a szövegben a korban jellemző eszmék, mint például a nacionalizmus, a sovinizmus, az ateizmus, a szocializmus, de még a fasizmus is. És természetesen hatnak az elbeszélőkre a kor tudományos divatjai, például a pszichoanalízis.

De a felsoroltaknál sokkal fontosabb az, hogy az író az elbeszélés tempóját a huszadik század első felének élettempójához igazítja. Bár az elbeszélők folyton mozgásban vannak, egész nap gyalogolnak, sietnek, sétálnak vagy éppen lóháton, kerékpáron, mentőautóval, vonattal vagy villamossal utaznak, a történet nem pörgős, inkább csak lassacskán halad előre a sok önreflektálás miatt. Ráérősen, részletezve mondogatják el életük folyását. Néha pontosítják szövegeiket, vagy éppen körülírással kerülgetik az önmaguk elől is rejtegetett, kínosnak ítélt mozzanatokat. Elmondják azt is, ami el nem mondható, esetleg csak gondolható.

Így az olvasónak is tempót kell váltania, nyugodtan és elmélyülten kell olvasnia, hogy minden árnyalatában kibontakozzon a két szereplő önképe és az egymásról alkotott képük is. És nemcsak az elbeszélők életének alakulása az, ami magával ragad, hanem a regényben aprólékos gonddal megrajzolt hétköznapi életnek a képe is, azé az életé, ami a megrendítő történelmi események hátterében is megállíthatatlanul zajlik.