Főkép

Markus Zusak Clay hídja című műve egy családregény, aminek nincs vége. Csak kezdete, az viszont több is. Egyébként pedig folyamatosan játszódik és íródik.

 

Úgy tűnik, hogy a négy Dunbar-fivér közül a legidősebb, Matthew az elbeszélő. Valójában azonban ő csupán az író, aki lejegyzi (olykor saját nézőpontjából kicsit árnyalja) a számtalan történetet, amit ténylegesen Clay mond el. Ugyanis Claytonnak, a mosolygónak mindenki szívesen mesél, ő pedig gyűjt, védelmez, összerak, áhítattal rendez mindent. De az ő feladata nem ezek megírása, az övé a hídépítés. A megírás fivérének a feladata, ezért neki ad át minden tudást, ami a családra vonatkozik. És ettől támad az az érzésünk, hogy az elbeszélő mindentudó.


A szövegben kibomló történetek hősei magától értetődően a családtagok. A legtöbb történet az apáról, Michaelről, a Michelangelo kőből kibomló (vagy kibomlani nem tudó) alakjaiért rajongó festőnövendékből lett kőművesről szól. És persze az anyáról, Pénelopéról, a tehetséges zongoristáról, akit gondos nevelés után az 1970-es évek végén szöktet ki apja Lengyelországból, és a menekültek hosszú útján érkezik az ausztrál városba, a homéroszi eposzok angol fordításának két kötetével. Ő, az anya kelti életre a családot, ő állítja föl a válása után magatehetetlenné lett Michaelt a garázsa padlójáról, ő ajándékozza meg négy fiúgyermekkel, és ő teszi működő, erős szövetséggé a zabolátlan csapatot a zene és az irodalom segítségével. Csakhogy korai halála miatt nem tudja bevégezni nagyszabású vállalkozását, a fiúk pedig különböző mélységben és jelentésben értelmezik a tőle kapott jeleket. Különleges rítusaik alakulnak ki, maguk sem tudják pontosan, miként, miért. Ami bizonyos: nem hagyhatnak föl az olvasással, és nem mehet el a családból senki, egyedül a Gyilkosnak nevezett apa.


Bár hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a nagykorú Matthew irányítja a magukra maradt gyerekekből álló viháncoló-vaduló családot, mégis a mosolygó Clayton az, aki rejtélyes módon összetart mindent. Nemcsak a fiúkat és az ókori görög mitológiai alakok nevét viselő háziállatokat kezeli ügyesen, ő biztosítja a szülőktől eredő folytonosságot. Ő építi a hidat – nemcsak a valóságban, hanem képletesen is.


Az elbeszélés nagy zökkenőkkel halad, és nem is egyenesen előre. A szerző az írás alaphelyzetéhez igazítja a történet formálódását: a rég elhunyt nagymama Remington írógépén kezdi el pötyögtetni a szavakat Matthew, azon, amit mostanában ástak ki az egykori szülői ház kertjéből. Tőmondatokkal, hiányos mondatokkal indítja a szöveget, majd kiegészíti, helyesbíti őket. Mintha csak próbálgatná a megvénült gépet, frissítgetné a kissé megkopott szókincsét, a szóban ritkán használt bonyolultabb nyelvi fordulatokat. Aztán egyre szélesebb ívű történet kezd kibontakozni, ami meg-megszakad, majd egyre több részlettel gazdagodik. Egyre nagyobb jelentősége lesz az ismétlődő motívumoknak, egyre differenciáltabb lesz a jelentésük, egyre emelkedettebbé válik a hangnem. A valós történések fölé magasodik azok szimbolikus értelme. Lassan (talán túlságosan is lassan, már-már vontatottan) minden részlet, még a legmélyebben eltemetett is a helyére kerül, a leglényegesebb, amit a legnehezebb kimondani, de számos dolgot csak általa érthetünk meg „a Dunbar-múlt árapályában”.


Ami valójában nem lezárt történet, inkább a már-már homályba vesző kezdet, amit ez a szöveg ment meg a feledéstől.