Főkép

Az új évtized Taika Waititié lesz. Persze nem kizárólag, de hogy a szélesebb körű ismertséget a Thor 3-mal megszerző rendező ott lesz az új 20-as évek legtöbbet emlegetett és legtöbbet foglalkoztatott alkotói között, számomra nem kétséges. Pihent, szatirikus, de intelligens humorral átszőtt csupa szív történetmesélése jól illeszkedik Hollywood jelenlegi trendjeibe (geek produkciók, 80-as évek iránti nosztalgia, franchise rebootok és kiterjesztések), de én vevő leszek a szerzői filmjeire is. A Jojo Nyuszi témája kapcsán éppenséggel felmerül a kérdés, hogy van-e szükség még egy és még egy második világháborús, náci Németországos filmre; nem volt elég szatírának a Becstelen Brigantyk, nem volt elég tiszta, gyermeki szemszögnek A könyvtolvaj, nem volt elég háborús tanmesének a Harag – hogy csak 2009-ig nyúljak vissza, és azt is hiányosan. Az elődök akár jobbak, akár nem, olyan értelemben nem támogatják a Jojo Nyuszit, hogy már nagyon nehéz erről a történelmi időszakról újat vagy meglepőt mondani, ugyanakkor ha valakinek a szemszöge érdekes lehet egy csontig lerágott témával kapcsolatban, az Waititi.

 

Jojo (Roman Griffin Davis), az ifjú náci elkötelezett híve a pártnak, Hitler (Taika Waititi) számára pont olyan idol, mint bármelyik tízévesnek a kedvenc rocksztárja. A kedves vezető gyakran megelevenedik előtte, ötleteket és bátorítást ad neki, amik segítségével a srác nemcsak párthű kiskatona lehet, hanem a mindennapjai során szembejövő akadályokat is könnyebben tudja megugrani. Jojo nem őrült vagy gonosz, nagyon is normális, jószívű és koraérett kisfiú. Utóbbi vonás érdekes mélységet kever a karakterébe, és olyan gyerekkarakter lesz tőle, akinek nem abból áll a személyisége, hogy gyerek. Érzelmi intelligenciája olykor ütközik az ideológiával, amin keresztül a közösség, az elismerés, sőt, az apafigurák becsatornázódnak az életébe, de legfontosabb kérdéseket akkor kezdi el feltenni, amikor rájön, hogy anyja (Scarlett Johansson) egy zsidó lányt (Thomasin McKenzie) bújtat a házukban.

 

Ezt a belső konfliktust önti formába nagyon szépen, hangulatosan és szórakoztatóan a történet. Maguk az események csavartalanok, minden jelenetről már az elején lehet tudni, hol végződik majd, de a színészi játék (mindenki részéről), a szövegkönyv és a szituációs humor olyan kiválóan viszi a hátán a filmet, hogy végül így teremtődik meg kívánt hatás. Nevetni az abszurd és fejvesztett náci köszöntésen, a macsó háborús propagandán, ami ezer sebből vérzik; nevetni, hogy náci elöljárónak lenni is csak egy munka, amit baromira lehet unni – ez mind jól rímel arra, mit mondott a zsidó-maori származású Waititi, amikor megkérdezték, ilyen származással miért érezte úgy, hogy el kell játszania Hitlert a filmben, és ami szerintem tökéletes összefoglalja a szellemiséget, amiben a film készült. A válasza az volt (némileg erősebb szavakkal), hogy mégis mi mással lehetne még jobban bemutatni a fickónak?

 

A film karakterei hisznek a szépben, a tisztában. A film viszont úgy mesél az abszolút Jóról, hogy nem érzi szükségesnek megmutatni az abszolút Rosszat. Végül is a korábbi második háborús, náci Németországos filmek annyiból mégis csak támogatják a Jojo Nyuszit, hogy megadták azt a háttértudást, ami itt nem kerül kimondásra – hogy a forgatókönyv egyszerűen nem ide akarta tenni a hangsúlyt, vagy a 12-es karikába kellett beleférni, kérdéses. Mindenesetre a film mikrokozmoszán belül nem érezzük igazán, mi forgott kockán, csak tudjuk, ezért a végén nehéz igazán nagy feloldásélménnyel hazamenni, a humor jóval emlékezetesebb, mint az emberi értékekről szóló mondanivaló. Nem csodálnám, ha többeknek hiányérzete támadna, ahogy azt sem, ha valaki nem szeretne teljesen lehangolódni, és olyannak élvezi a filmet, amilyen, és az is védhető befogadói álláspont lesz.

 

Mivel díjszezon van, nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy a filmet hat Oscarra jelölték, köztük a koronaékszerre, a legjobb filmnek járó díjra. Hogy ennyire jó lenne, azt nem gondolom, bármelyik érintett kategóriában találni minimum egy alkotást, ami túlszárnyalja, mert vagy jobban megvalósított, vagy eleve összetettebb munka. A saját témáján belül még kötelező darabnak sem hívnám, de a 2019-es idényben vitán felül a jobb alkotások közé tartozik, és pusztán emiatt érdemes beülni rá.