Főkép

Vajda Pierre könyvének, a Tango bluesnak az olvasását talán érdemes az Utószóval kezdeni, mivel ebben idézi föl a történetet meghatározó Marek Hłasko lengyel író életét és egyik művét. Ugyanis már egészen elfeledkeztünk Hłaskóról. Már ha egyáltalán ismertük, hiszen alig olvashatunk tőle valamit magyarul: 2007-ben a Noran Modern Dekameron sorozatában kiadott Huszadik századi lengyel novellák című gyűjteményében egy zseniális elbeszélést, korábban pedig (1958-ban!) Első lépés a felhőkbe címmel három másik írást adtak ki tőle. Pedig impulzív személyisége és művészete rendkívüli hatással volt hazájának irodalmára. Mondhatnánk persze, hogy „poros”, hogy a kor, amiben alkotott, a múlté. Lehet, hogy a „díszletek” változtak, de történetei, hősei nagyon is elevenek, és problémáik nagyon is mélyen emberiek, az elbeszélések drámai felépítése pedig egészen kivételes.


A fentiek, úgy gondolom, kevéssé érvényesek Vajda írására, amit részben Hłasko, részben saját ifjúkora ihletett. Időben egyenesen előre haladva, kisebb kihagyásokkal ismerjük meg P., az ifjú budapesti filmrendező életének történetét, attól a ponttól kezdve, hogy a łodzi filmfőiskolán kezd tanulni rendező szakon. Komolyan töri a fejét azon, hogy eldöntse, most ő igazából lengyel vagy magyar. Közben issza a sok száz gramm vodkát, s végül, ha már minden elfogyott és minden bolt bezárt, fölkeres egy bögrecsárdát. A nagy mennyiségben ledöntött vodkák monotonitását csak néha töri meg egy-egy pohár whisky. Meg egy kis házi termesztésű marihuánából készült cigi. És persze nők – szerelmek, szeretők, feleségek és anyák, anyósok, A-tól Z-ig. Budapest, Łodz, Varsó, majd megint elölről. Autózások részegen, dührohamban, esőben és hómezőn… És természetesen álmok filmekről, szerepekről, színésznőkről.

 

A könyvnek ez a része lendületes, a hangneme legalábbis könnyed, ironikus, néha humoros, a szöveg szerkezete nem túl feszes, ritmusa nagyjából megfelel a főszereplő kaotikus, önpusztító életmenetének.

 

Az elbeszélés ritmusán a lengyelországi politikai események változtatnak. A fiatalabb nemzedék kedvéért: az 1980-as évek elején a kommunista diktatúra ellen lázadó, 10 millió (!) taggal rendelkező lengyel szakszervezeti mozgalom, a Szolidaritás (amit a katolikus egyház is határozottan támogatott) erős nyomást gyakorolt az amúgy is válsággal küzdő hatalomra. Innentől az elbeszélés határozott mederbe terelődik, az elbeszélő hangneme is változik, az eufória mellett megjelenik benne halványan valami patetikus, érzelmes szál. Ami csak erősebbé válik a lázadást megfékező katonai puccs és a vele járó szükségállapot (kijárási tilalom, áramszünet és benzinhiány, élelmiszerhiány, meg ami csak kell) felidézésében. A korábban korrupt, pénzért minden szabályt megszegő lengyel nép helyett egy valóban szolidáris társadalmat látunk, hétköznapi hősökkel.


Az újabb ritmusváltást az hozza a történetben, hogy P. rálel a nagybetűs Témára Marek Hłasko egyik művében, és elindul fejben a világhírnév felé. De nemcsak fejben, hanem valóban is hozzálát a szöveg megfilmesítéséhez. A vesztes címet választja neki, ami munkatársaiban óhatatlanul felveti az önbeteljesítő jóslat gondolatát. Az elbeszélés mintha visszatérne az első rész pörgéséhez, utazások, telefonhívások, találkozások követik egymást, érzelmi hullámzásokkal – egészen a nyitva hagyott befejezésig.


A történetet egy korlátozott tudású elbeszélő meséli, P. nézőpontjából. Törekszik a szenvtelenségre, nem akar érzelmeinkre hatni, nem is hat, szerintem ugyanis hiányzik belőle az átható erő. A címben ígért szenvedélyes, züllött hangulat sem alakul ki igazán. Az sem segít különösebben, hogy a szerző kijátssza a „megtörtént eseményeken alapuló”-kártyát, amennyiben az önéletrajzi mozzanatokat hangsúlyozza, még az Utószóban is (ha valamelyik olvasó esetleg nem jött volna rá, kit kell látnia P-ben).


A könyv legnagyobb erénye az (Marek Hłasko megidézése mellett), hogy betekintést enged Lengyelország hetvenes-nyolcvanas évekbeli hétköznapi életébe, s egy kicsit az ezt meghatározó kulturális és hatalmi mechanizmusba. Kevés ilyen témájú művel találkozunk, azt hiszem.