Főkép

Kim Dzsijong 33 éves átlagos koreai nő. Tanult, intelligens fiatalasszony, aki az egyetem elvégeztével belépett a munkaerőpiacra, majd miután férjhez ment és gyereket szült, életét a családjának szentelte, mint feleség és anya.

 

Jelenleg pszichiátriai kezelés alatt áll.

 

Vajon mi vezetett idáig? Minden különlegességet és kiemelkedőt nélkülöző életében melyek voltak azok az események, amelyek az őrület szélére sodorták? Hogyan jut el egy hétköznapi háziasszony – egy az átlag koreai nők millióiból – a mentális összeomlásig?

 

Egy olyan regénynél, amely a főszereplő elméjének megbomlásával indul, a gyanútlan olvasó talán hajlamos azt gondolni, hogy egy igazán szaftos, izgalmas történetbe kezd bele. Nos, Cso Namdzsu kötete izgalmasnak valóban izgalmas, de szaftosnak a szó hagyományos értelmében mégsem mondható. Kim Dzsijong megőrülésének oka ugyanis élete történetében keresendő, amelyben azonban nem sok a meglepő fordulat: majd’ minden koreai nő életének története ez.

 

Az a világ ez, ahol a fiúgyermek sokkal nagyobb megbecsülést érdemel, mint a kislányok; a fiúk érdemlik a legtöbb törődést, a legjobb minőségű holmikat, a legfinomabb falatokat az asztalnál; a taníttatást. Az a világ, ahol az iskolában hagyományosan a fiúk ebédelhetnek először a menzán, ahol kizárólag fiúk az osztályelnökök. Az a világ, ahol a lányok érdemelnek büntetést, ha zaklatják őket, legyen az az osztálytársuk vagy akár egy „mutogatós”; ahol az egyetemi diákkluboknak nem lehet női elnökük, hiszen ők csak azért vannak, hogy jelenlétükkel támogassák a férfi tagokat. Az a világ, ahol hiába szerez ugyanolyan diplomát egy nő, mint egy férfi, mégsincs esélye bekerülni a legjobb cégekhez – hiszen előbb-utóbb szülni fog, tehát megbízhatatlan munkaerő…

 

Kim Dzsijong ebbe a világba született, itt nőtt fel, ez az élete: folyamatos hadakozás a másodrendű állampolgár szerepével. A története azonban még árnyalataiban sem igazán egyedi; a könyv ezernyi másik honfitársáról is szólhatna. S a szerző – bár tulajdonképpen regényt írt, kitalált szereplőkkel, cselekménnyel, hagyományos, egyes szám harmadik személyű elbeszélésmóddal – nem mulasztja el emlékeztetni olvasóit, hogy a látszat ellenére ez a könyv nem csak a főszereplőjéről szól. A fejezetekben elrejtve, a szövegbe ágyazva helyenként ugyanis statisztikai adatok és lábjegyzetek szakítják meg a cselekményt, tényekkel alátámasztva minden meglepőnek tűnő állítást. Az olvasó egy pillanatra sem hiheti, hogy nem egy társadalom látleletét olvassa valójában.

 

S nem is kell ahhoz behatóan ismerni a koreai kultúrát, hogy tudjuk, mély tradicionalitás jellemzi, amely az európai szemléletmóddal összehasonlítva nagyon idegennek tűnhet. Olvasás közben néha-néha mégis azt éreztem: bizonyos helyzetek, mondatok nem teljesen ismeretlenek. „Minek ment oda? Miért vett fel olyan rövid szoknyát? Ő tehet róla! Miért nem tudja eldönteni, dolgozni akar-e, vagy gyereket szülni? Miért nem akar gyereket szülni? Nem tudja, mi a kötelessége?”

 

A Született 1982-ben egy vékonyka, egyszerű nyelvezetű kötet, könnyen és gyorsan olvasható. (Utóbbit onnan tudom, hogy pár rövid hét alatt egy tucatnyi kolléganőm kezei között fordult meg a könyv – olyan kezek között is, amelyek egyébként nem sűrűn fognak könyveket…) Könnyű befogadni a történetet is – de hogy közhelyes legyek, elengedni már annál nehezebb. Nem csoda, hogy Dél-Koreában hatalmas siker volt, filmet is forgattak belőle, és a mai napig véget nem érő viták tárgya. Magyar olvasóként valószínűleg kicsit mást viszünk magunkkal a regényből, mint a koreai közönség – én például furcsa kettősséget: egyszerre vagyok hálás, hogy lánygyermekként is maximális törődést és támogatást kaptam szüleimtől, és Magyarországon nőttem fel; és érzem magam zavarban, hiszen mégis egészen sok volt az olyan szituáció a regényben, amelyet magam is átéltem… És biztos vagyok benne, hogy rengeteg, az enyémtől eltérő vélemény is akadna a kötetről. Éppen ezért bátran ajánlanám bárkinek – nőknek és férfiaknak – akik szeretnek kulturáltan vitatkozni, hiszen ennek a provokatív regénynek a legfőbb előnye, hogy remek vitaindító!