Főkép

„Semmi különös, édes fiam. Túl kell élni” – mondja Jonas, Darvasi László Magyar sellő című regényének főhőse.


Mondja mindezt egy szimbolikus, egészen abszurd világban, amelyben a láthatatlan és érthetetlen rossz uralkodik. Amelyben látszólag minden esetleges, de azért a benne élők nagyon is jól ismerik a törvényszerűségeit, és persze hallgatnak róla.


A tartományban minden élő és élettelen dolog fölött a meg nem nevezett gróf uralkodik, aki azonban ritkán látható, de akkor legalább kellően obszcén helyzetben. Parancsait az emberek felé a mindenkori Henrik úr, az intéző közvetíti. Az utcákon folyton fülel a levágott fülű Lívius Apolló, az udvari költő, nőket és információkat fölcsipegetve. A kék pillangókkal teli vérpadon pedig Jeremiás Mozart tortúramester végzi munkáját nagy pontossággal és kíméletességgel (titokban persze ő is verseket ír). És ha csak lehet, mindenfelé zenekarok játsszák Haydn, Mozart, Beethoven és Vivaldi műveit, kiemelve az egész mű erős diszharmóniáját.


Akár mulatságos is lehetne ez a regény, de valahogy mindig erősebb (és egyre erősebbé válik) benne a pusztulás, az értelmetlen rombolás. Nevetni senki nem tud – legalábbis őszintén nem, az valahogy kívülről jön és idegenül, hamisan hangzik, nem is mindig a megfelelő pillanatban Pedig a teremtésben benne van az irónia. De egyáltalán, hol van a Teremtő? Mi történik az imákkal? Ezek a kérdések a műben megválaszolatlanok maradnak.


Jonast mindenki bolondnak tartja, mert szénégető mesterségével felhagyva csak gödröket ás. Főként állattetemeknek, néha embereknek, vagy valami másnak. És nagyon furcsa dolgokat mond.


Jonas gyerekei, akiknek nevük sincs, mit sem tudnak arról az abszurd világról, amelyben a család a hétköznapi életét éli. Csak a legidősebb fiú, Jakab kerül kapcsolatba vele apja révén. Eleinte nem érti pontosan, mik is azok a dobálások, amik rejtélyesnek látszó módon alakulnak ki az alapvetően kőben szegény, homokos talajú területen, sebeket, olykor halottakat hagyva maguk után. Vergődik, csavarog, megtalálja, amit a gróf az egész tartománnyal kerestet, de hosszú ideig tudja ezt titkolni. Miközben családja érte aggódik, ő szégyelli apját, maga is bolondnak tartja.


A regény nem lineárisan beszéli el a történetet, a cselekmény – éppen úgy, mint a mű világa – apró, egymással látszólag nem összefüggő részletekből épül föl. A félig kimondott mondatok, a töredékesen felidézett események, a kirajzolódó titkok, a hiányok hívogatóan hatnak az olvasóra. És egyre durvább részletek derülnek ki a történések fiktív teréről, a szereplők viszonyairól. Ezt szó szerint kell érteni, a nyelvi szintek is ezt tükrözik. Lassan bontakozik ki az – egyén és az erőszakos hatalom, illetve a közösség és a hatalom viszonyát kifejező – egyre inkább példázatossá váló történet. Mindannyiunk számára ismerősen cseng a „közösség előtt tett beismerés”, a „példa nélkül való eset”, és persze az „értjük az idők szavát”, az „arányosítunk” és sok más hasonló szó és kifejezés, amit az erőszak leplezésére, legalizálására használtak a nem is olyan távoli múltban.


És felmerül bennünk – és a szereplőkben is –, hogy mennyit adhatunk fel magunkból az erőszak hatására. Miről nem mondhatunk le semmiképpen méltóságunk elvesztése nélkül? Talán egy bögrényi szögről vagy egy sudár fáról?


Vagy már az is hatásos szembeszegülés a hatalommal, ha egyszerűen nem mondunk le az életünkről, minden igyekezete ellenére életben maradunk?