Főkép

Tavaly még kicsit bizonytalanul vágtam bele a GABO Kiadó antológiájába – azt hiszem, nem is a minőségtől féltem a legjobban, mert abban azért alapvetően bíztam, hogy kiforratlan, gyenge próbálkozások nem fognak belekerülni a válogatásba, inkább azt nem szerettem volna, hogy nagyon rossz érzés legyen összehasonlítani a Jonathan Strahan-féle „legjobbak” válogatással, ami számomra nagyon rövid idő alatt meghatározóvá vált a kortárs fantasztikus novellák terén. Szerencsére alaptalan volt a félelmem: már az első novellák után kiderült, hogy a magyarok abszolút nincsenek „lemaradásban” az angolszász legjobbakhoz képest; még ha nem is tökéletesek az adott írások, akkor is nagyon ígéretes az az irány, amin a szerzők elindultak és mindegyik elbeszélésben volt valami, ami miatt még egy év elteltével is emlékezetes tudott maradni.

 

Ennek hatására idén már sokkal magabiztosabban és lelkesebben kezdtem neki a válogatásnak, és pár novella után örömmel figyeltem fel arra, hogy ezúttal nem tematikai sorrendbe kerültek az írások, aminek köszönhetően sokkal kevésbé érződnek hasonlónak az egyes szövegek. Bár előfordulnak vissza-visszatérő stílusok, ezek nem nyomják el egymást, sokkal nagyobb minden írásnál a felfedezés élménye, így talán értékelni is könnyebb őket. Ezzel együtt idén is hangsúlyosnak tűnik a weird, a „furcsa és nyomasztó” szövegek aránya – nagyon sok novella reflektál valamilyen valóságos történésre, jellemzően a lehető legzavarba ejtőbb és legkellemetlenebb környezetbe és szituációba csomagolva. Ugyan kicsit fájlalom, hogy emiatt kevesebb a tisztán fantasy/sci-fi a kötetben, mégis, úgy érzem, ezek az írások nagyon ügyesen, nagyon fájdalmasan tudják megfogni a világunkat, emiatt szinte kivétel nélkül mind hatásos és kemény, maradandó élmény.

 

A kedvencem talán Kiss Gabriellától a „Holnap hamarosan egyszer majd így lesz”, ami egy egészen szokatlan utazásra visz el minket a drogok és az emlékezés birodalmába – megnyerően és egészen gyönyörűen mesél a múltban ragadásról, a kilátástalan helyzetben lévő szereplőit kísértő emlékekről. Még fantasztikumnak sem feltétlen lehet nevezni Csuszner Ferencz novelláját, amely egy induló párkapcsolat keretében árul el valamit az emberi viselkedésről. Talán semmi rendhagyót vagy újdonságot, viszont ahogy a kitörés lehetőségét kereső karakteréről ír, ahogy elmerülünk ebben a rendkívül ellentmondásos környezetben, az önmagában olyan fájdalmas, hogy az utolsó oldal után is még sokszor jut az eszünkbe.

 

Veres Attila novellájában is nagyon erős az ellentmondás, ami ezúttal a dokumentarista stílus, a megjelenített humor és a végtelenül nyomasztó leírtak között feszül. Egy humoristáról mesél, akinek azonban a humora... nos, mondjuk úgy, hogy merőben szokatlan volt. Olvasás közben gyakran kapjuk azon magunkat, hogy bár undorodnunk kellene, mégis inkább kacagunk; hogy bár nevetnünk kellene, mégis szorongunk – elképzelni sem tudtam, hogy ez lehet ennyire szörnyű élmény. Kovách Kristóf írásában még ennyi fellélegzési lehetőség sem maradt, oldalakon keresztül gázolunk a megbomlott elme borzalmában, a céltalannak tűnő szörnyűségekben... elalvás előtt kifejezetten nem ajánlott nekikezdeni. Ha nem akarunk rémálmokat, akkor Sepsi László novelláját sem érdemes a sötétben olvasni, nála ugyanis közvetlen lépéseket teszünk a horror irányába, ami a kisvárosba érkező riporterduó szemén keresztül igen rémisztőnek bizonyul.

 

De hogy ne csak szörnyűségekről meséljek, egészen üdítő volt ennyi fájdalom közben Puska Veronikát olvasni, aki sokkal könnyedebb és profánabb módon nyúl a fantasztikumhoz. A magyar folklórral kevert története iglicekben és szexualitásban gazdag, ami nagyon izgalmas lehetőségeket teremt, néha kissé érthetetlen módon cselekvő karakterei mintha csak lubickoltak volna ebben a világban. Takács Bogi idei írásában szintén rejtőzik egy fájdalmas és kellemetlen történet, mégis inkább a könnyedebb vonal felől indul, ami nagyon jót tesz a hangulatnak – no persze jópofa polipokról mindig mókás olvasni. Meglepő módon idén nem akadt túl sok olyan novella, ami a szenzációs ötleteivel el tudott volna kápráztatni, de Tallódi Juliannának és László Zoltánnak simán sikerült. Akár fantasyről (előbbi), akár sci-firől (utóbbi) legyen szó, én mindig élvezem összeszedegetni az információmorzsákat és felfedezni azokat az apróságokat, amik alakítják az adott világot – mindkét történetben rengeteg ilyen akadt, ami még annak ellenére is emlékezetessé tette őket, hogy úgy éreztem, a cselekmény és a szereplők nem tudtak a briliáns ötletek nyomába érni.

 

Érdekes ötletek terén Sereg Gitta sivatagi mitológiából építkező történetének sem kell szégyenkeznie. Nehezen tudom körülírni azt a megfoghatatlan erőt, azt a kemény, pattogó hangulatot, ami az egész szöveget átjárta, de mindenképp egy olyan hangot ismerhettem meg, amire eddig nem nagyon volt példa a magyar fantasztikumban. Azt hittem, hogy a kötetkezdő Gaura Ágnes hangját már ismerem, ehhez képest egy olyan oldalával találkozhattam, amit eddig nem volt lehetőségem. Posztapokaliptikus, zombis novellájával ugyan nem voltam mindig kibékülve a narrátort, a karaktereket és a felépített világot illetően, viszont olyan remek hangulatot teremtett, olyan nagyszerűen fonódott össze az apokalipszis kegyetlensége és a stílus líraisága, hogy csak szép dolgokra emlékszem a történetből. Vincze Dorottya szintén posztapokaliptikus szövege is a hangulatával fogott meg – örülök annak, hogy vannak olyan szerzők, akik még a borzalmak közepette is találnak olyan értékeket, amiről érdemes írni.

 

Korábban említettem, hogy sok szerző kötődött valamilyen módon a valóságunk eseményeihez, de talán egyikük sem annyira, mint Molnár B. Gábor az „Imagó”-ban. Mindig döbbenettel figyelem, hogy Molnár miként keveri a házmesteri abszurdot a tiszta zsánerrel, hogy abból valami kerek egész, valami működő és olykor egyenesen remek szülessen, és most sem volt ez másként, bár talán nekem egy hangyányit túl direktnek érződött a novellája. Szarvas Szilvia olyan történelmi témát választott, amihez nagyon nehéznek tűnt közel kerülnöm, és sajnos nem is sikerült maradéktalanul, pedig maga a szöveg nagyon szépen volt felépítve. Alexandrov Annánál eléggé féltem, hogy hasonló problémával kell megküzdenem (csak ezúttal vérfarkasok), ugyanakkor ennek ellenére végig élveztem – eleinte a prózát és a benne rejlő ellentmondást, a végére pedig azt, ahogyan kibontotta a koncepciót, és valami még érdekesebbet villantott fel. Erdei Lilla novellájánál mást sem tudtam, csak izgatottan figyelni, hogy milyen varázslatosan teremt feszültséget, hogy milyen témákat vet fel, hogy miként kezeli a szereplőit, ami még azzal együtt is nagyon érdekfeszítő maradt, hogy a kifutásával nem voltam megelégedve.

 

Tizenhat szerző, tizenhat különböző hang és téma: kifejezetten sokszínűnek és izgalmasnak éreztem az idei antológiát is. Talán idén kevesebb nagyon kiemelkedő novellát érzékeltem, viszont ettől még nem egy olyan koncepció, hangulat vagy téma előkerült, ami a Strahan-féle antológiákban is megállta volna a helyét. Mindegyik elbeszélésre jó visszagondolni – érdemes róluk beszélni és figyelni tovább a szerzőket. Azt hiszem, erre lesz is lehetőség: március végéig tart a GABO Kiadó horrorpályázata, emellett pedig jövő ilyenkorra már a kezünkben tarthatjuk Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2020-at is. Kíváncsian várom, hogy az mit tartogat majd.