Főkép

Pár éve úgy éreztem, hogy kezdek megcsömörleni a hazai sci-fi és fantasy novelláktól: egymás után több antológiát is a kezembe vettem, és ugyan akadt az elolvasott művek között jobb és rosszabb egyaránt, valahogy nagyon kevésben volt meg az az átütő erő, amit vártam. Hiányzott az egyedi, semmivel sem összehasonlítható hang, az izgalmas, újszerű ötlet, a különleges előadásmód, bármi, ami valóban emlékezetessé teszi az adott novellát. Azóta pedig pláne sajnálom az időt még nem eléggé kiforrott próbálkozásokra – amikor alig tudom tartani a lépést az olyan kötetekkel, mint Jonathan Strahan antológiái, vagy Ken Liu és Ted Chiang novelláskötete, akkor nagyon megválogatom, hogy honi alkotók milyen rövidprózáival próbálkozom meg.

 

Nehéz helyzetből indult tehát az ambiciózus című Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018, de amikor megláttam a szerzőnévsort, és feltűnt, hogy a kiadó erősen a Strahan-féle antológiák eszmeiségét szeretné megőrizni, akkor mindjárt lelkesebb lettem – és utólag nem is bánom, hogy belevágtam ebbe a tizenkilenc novellába. Azt ugyan nem állítanám, hogy tökéletesen elégedett lennék, viszont az összkép határozottan tetszetős: tizenkilenc olyan rövidpróza került ebbe a kötetbe, amelyben valóban megvan az az egyedi szerzői hang, amit sokszor hiányoltam. Még ha nem is mind annyira ötletes vagy lenyűgöző, mint lehetne, de érződik rajtuk, hogy a szerzők ezeken a történeteken keresztül valóban el akartak mesélni valamit, amit csak ők tudtak így elmesélni.

 

Kezdve rögtön Moskát Anitával, aki a kötet egyik legerősebb írásában a hazugságot formálja varázserővé – olyan fájdalmas, kemény módon, hogy szabályosan rossz olvasni a szöveg egyes jeleneteit. Novellaterjedelmű ötlet, de nagyon hatásosan előadva: mélyen bevisz a hazugságok hálójába, ahol már nem tudjuk, mi is lehet az igazság, ahol a szereplők a lehető legfájdalmasabban élnek meg minden mondatot. Ilyen felütés után egészen üdítő Buglyó Gergely könnyed csontváziskolás történetét olvasni – tétnélküli kaland kiforgatott szerepjátékkal és YA-hatásokkal, néha kicsit erőltetett információ-adagolással és túlzottan kiszámítható végjátékkal, ugyanakkor mindenképpen jópofa sztori két erősebb hangulatú írás között.

 

A következő ugyanis Sziács Viola, akinek a rövid felnövés- vagy beavatástörténete egyszerre szép és nagyon kellemetlen olvasmány. A szöveg hangulata és stílusa egészen elringat a maga bájos-mesei hangulatában, hogy aztán a végére alig tudjunk magunkhoz térni. Valahogy nem is tudtam igazán ráhangolódni Rusvai Mónika és Gaura Ágnes meseátirataira a folytatásban: előbbi alkotó az égig érő fát, utóbbi Hófehérkét mutatta be egyedi szemszögből, de én mégis inkább unatkoztam néha. Pedig a sajátos megközelítés, az ügyes nézőpontválasztás, a trükkös „tekerés” az eredeti történeten akár elég is lehetett volna, mégis azt éreztem, hogy nem tud behúzni a szöveg – ki tudja, talán mostanság a meseátiratokba kezdek megcsömörleni...

 

Szerencsére volt más is a kötetben, például „furcsa fantasy-k”: Tallódi Julianna kissé A város és a város között hangulatú elbeszélése líraisága mellett is izgalmas világot tudott építeni; Lőrinczy Judit hosszadalmas novellája érdekes módon fűzött egybe különböző kultúrkörökből érdekes elemeket (bár arra már nem jöttem rá, hogy vajon tényleg van-e köze a történetnek a bolygó zsidóhoz); Baráth Katalin pedig a világháborús Finnországba kalauzolt el minket egy nagyon fura rejtély kedvéért. Mindegyikben volt valami, ami igazán megmozgatja a képzeletet, amitől szokatlan gondolatok, váratlan asszociációk érkeznek – mindenképpen érdemes volt olvasni őket.

 

A kedvenc „blokkom” mégis inkább az ezután következő, amit magamban leginkább a „kellemetlen olvasni” szókapcsolattal jellemzek. Kiss Gabriella és Veres Attila a hétköznapi, vidéki hangulatot ruházza fel olyan bizarr furcsaságokkal, hogy még a weird jelző is kevésnek tűnik – feszült és szörnyű, de valahogy mégis mélységesen ismerős környezetük nagyon megragadja a képzeletet. Sepsi László ártatlan-naiv narrátorával különösen kényelmetlen volt végighaladni a szövegen: az olvasó érzi, hogy itt valami kimondhatatlan és leírhatatlan szörnyűség történik, de nem szívesen jut el addig a pontig, amikor kiderül, miről is van szó valójában... Következetesen végigvitt stílusával Sepsié a kötet másik nagyon erős novellája, igazán hatásos élmény.

 

László Zoltán szuperhősökön keresztül mutatja meg a magyar valóság legalját (iszonyú erős a kontraszt, ahogy a hagyományosan patetikus-pózolós stílusban megjelenített szuperhősök nála mit is jelentenek), Farkas Balázs ígéretesen induló novellája a fojtogató-rejtélyes hangulatból hoz ki bizarr végkifejletet (amivel én nem is tudtam annyira megbarátkozni), míg Sümegi Attila szorongó-depressziós főhősének lelkiállapotát fokozza a végletekig (bár talán lehetett volna még traumatikusabb az érzelmileg fontos pillanatokban). Bár szintén „furcsa”, hangulatilag váratlan volt a kötet ezen pontján Molnár B. Gábor inkább századeleji (Čapek?) stílusú abszurdja modern fantasztikus elemekkel – humoros tragikomédia, de nálam jobban hatott volna az antológia másik pontján.

 

Eddig nem sok szó esett sci-fikről, hiszen a kötet végére szorultak. Erdei Lilla és Takács Bogi írásába annyira nem tudtam bevonódni, pedig mindkettő érdekes koncepcióval (előbbi okosházakkal és globális felmelegedéssel, utóbbi poszthumánokkal) indít, de egy idő után elvesztették az érdeklődésem a figurák és a világ iránt. Dragomán György három rövid Qubit.hu-s novellája legalább nem is próbálkozik összetett világábrázolással, így van ideje felvillantani szereplőinek érzelemvilágát, flashfiction-szerű hangulatukban egészen hatásos írások – még szívesen olvastam volna tovább is őket. Az antológia legvégére került Brandon Hackett, akinek a „Mesterséges istenek” című írását korábban az Isten gépei újrakiadásában már olvastam, de még most is zseniálisan elszálltnak és szórakoztatónak tartom.

 

Erősen fantasy és weird túlsúlyúnak érzem az antológiát, amit a szerkesztők koncepciója is csak megerősít, de kétségtelenül érdekes ív rajzolódik így ki az alzsánerek között. Az biztos, hogy születnek itthon nagyon erős novellák, és a mostani kötet után számomra az is egyértelműnek tűnik, hogy valószínűleg a „kellemetlen olvasni” stílusban lesz érdemes a jövőben is keresgélnem. Ezekben szinte kivétel nélkül megvolt az a szokatlanság, az újszerű megközelítés, ami a szerző saját stílusával együtt nagyon hatásos tud lenni – remélem, a jövőben is lesz lehetőségem ilyesmit olvasni. Már kihirdették a Gabo Könyvkiadó idei SFF pályázatát, úgyhogy úgy tűnik, Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2019 sem fog elmaradni.