Főkép

A Star Warshoz hasonló gigafranchise-ok záróepizódjainak nem könnyű a dolga. Elvárás feléjük, hogy múljon felül minden addig látottat, legyen nagyszabású, felemelő, megrendítő, egyben kielégítő, és meggyőződésem, hogy ezt teljesíteni már emberileg lehetetlen. Ennek leszögezése után azt is ki kell kötni, hogy a rajongók félelmei is megalapozottak.

 

És nem lesz könnyű dolguk az első másfél órában sem (ami több mint fele a játékidőnek). Lezáró epizódhoz képest ijesztően sok új információ vetődik be tornádóként a történetbe, amitől nehéz egyszerűen ráülni a hullámra, mert pánikba esve kapaszkodunk a karfába és dübörög bennünk a kérdés: vajon élvezhető és értelmes végeredménybe torkollik-e majd egyszer, amit most látunk, vagy egy tömegkatasztrófának vagyunk-e szemtanúi? Ekkor rajzolódik ki ráadásul Az utolsó Jedik hatalmas mulasztása is, miszerint közel sem görgette előre a történetet annyival, amennyivel szükséges lett volna, mintha egy másik fajta lezárásra készült volna, nem erre. A mulasztásokat a Skywalker kora próbálja kijavítani, de az eredmény teljesen logikusan nem is lehet más, mint hogy ettől minden légből kapottnak, előkészítetlennek tűnik.

 

Pozitívum, hogy ez után a bizonyos másfél óra után a forgatókönyv egy ponton vesz egy nagy levegőt, letisztul, ritmust és tempót vált. Ekkor találja meg önmagát a Skywalker kora, innentől indul a valódi befejezés. A film már nem teljes káosz, valamelyest felállítja magán belül a rendet – de hogy a Star Wars univerzumán belül egészen pontosan mi a szösz történik… erről spoilerezés nélkül nem lehet témázni, nem is teszem, mert olyan értelemben ez nem is fontos, hogy akkor is vitáznánk rajta, ha a film egyébként rendben van.

 

Ami miatt nem tudom igazán, mi folyik a messzi-messzi galaxisban, az az, hogy lett hirtelen mindenki ilyen kis szellemes így az apokalipszis küszöbén. Abban a regiszterben, amiben ez a történet mozog, nem megengedhető, hogy ennyire ne vegye komolyan a saját eseményeit a történet, pedig így van, mert minden érzelmen túlesünk ötven másodperc alatt a drámai hatás helyén megtalálható jópofa poénoknak köszönhetően. Ez az MCU-ban ötből négyszer jól jön ki, a Star Warsban nagyon szürreális élmény. Ha logikailag nem áll össze minden jól, hát mondhatnánk, akkor agy kikapcs, élvezzük a varázslatot – de a varázslat nehezen születik meg, ha úgy kell elhessegetni a fölösleges hangulattöréseket, mint a bosszantó legyeket.

 

Enyhítő körülmény az, ami mindig enyhítő körülmény, hogy a látvány és a hangok nyújtotta élmény még mindig remek. Ha nem a vizuális effekt, akkor a díszlet izgalmas, a zenére pedig érdemes fülelni, milyen újszerű módokon tudnak felcsendülni már ismert dallamok, természetesen úgy, ahogy a történet szempontjából is jelentőséggel bír. Nyilván van fan service is, ezek kevés kivétellel jól ülnek, szépen simulnak a látottakba, és nehéz rájuk immunisnak maradni, különösen a játékidő vége felé.

 

Van valami elsietettség, „tone deaf”-ség van a Skywalker korában, amitől nagyon furcsa élménnyé vált. Megosztó film, talán saját magunkkal sem tudunk megegyezni abban, milyen élményként könyveljük el. Ami engem illet: az elengedés útjára léptem. Amint bevallottam magamnak, hogy nem tudom komolyan venni, megszűntek az elvárások, és elkezdtem élvezni. Meg fogom nézni még egyszer (és többször). De milyen jó lenne egy olyan verziót látni, amit megszabadítanak az ostobaságoktól és megelőzi egy valóban szervesen kapcsolódó felvezetés. Akkor talán tudnánk maximálisan a legendával és annak lezárásával foglalkozni, úgy, ahogy valóban méltó lenne, és ahogy valóban szeretnénk.