Főkép

Cormac McCarthy-nak, a kortárs amerikai irodalom egyik vitathatatlanul legnagyobb alakjának, szerencsére lassan már minden regénye elérhető magyarul is. Pár hónapja vehettük kézbe először az író pályájának elejéről származó Odakint a sötétséget, amit a legtöbb McCarthy-olvasó valószínűleg a későbbi, érett korszakból származó művek tükrében fog vizsgálni.

 

Az újonnan megjelent alkotás időrendben mindössze a második McCarthy-regény, jó tíz évvel korábbi, mint a Suttree, és majd’ hússzal, mint a Véres délkörök, ám gyakorlatilag minden későbbi nagy műben szerepet kapó toposz megtalálható benne, minden olyan elem, ami az amerikai írót világhírűvé tette.

 

Annyi biztos, hogy valahol az amerikai Közép-nyugaton vagyunk, valamikor a 20. század első felében. A regény elején gyermek születik egy mindenkitől elhagyott testvérpár vérfertőző nászából, akit még aznap az apa a sorsára hagy az erdőben, hogy ezután az anya tébolyult módjára a keresésére induljon. Később Culla, a báty-apa pedig a húga után ered, hogy kettejük váltott fejezetekben bemutatott vándorlása rémisztő tablót fessen a sivár amerikai vidékről.

 

Már ebben a több, mint fél évszázada megjelent műben is megfigyelhető a gyökértelen, semmibe vetett és semmitől nem védett ember harca az elemekkel és az útját keresztező többi vándorral. Már csírájában itt van a majdani érett alkotót jellemző költői nyelvezet is (Greskovits Endre újfent nagyszerű választás volt a fordítói szerepre, Bart István óta messze a legjobb magyar hangja a Nobel-jelölt zseninek). Itt van már a későbbi művekben tökéletesre csiszolt Gonosz prototípusa (gondoljunk csak a Bíróra vagy Chigurh-ra), és még itt van az a típusú fejezetesség is, ami a ’79-es Suttree-ből lehet ismerős, és ami teljes mértékben eltűnt az újabb regényekben.

 

Persze nem érdemes ezt a pályakezdő alkotást egy az egyben összehasonlítani a későbbi zseniális művekkel, de azt kell mondanom, hogy ez a történet magában, önnön jogán is gond nélkül megállja a helyét. McCarthy már ekkor is magas fokon művelte a borzalmak ábrázolását, ám már itt is úgy, hogy azok ne váljanak öncélúvá, és úgy csempészett mondanivalót az apokaliptikus vándorlást leíró sorok közé, hogy azok egy cseppet sem vesztettek érvényességükből mind a mai napig.

 

Azt hiszem, hogy ez az új regény is éppúgy megállja a helyét, mint a többi kisebb fajsúlyú kötete az amerikai óriásnak, és számtalan irodalomszerető embernek okoz majd örömet. Én pedig már csak abban bízom, hogy a lassan kilencvenhez közeledő „Cormac bácsi” be tudja fejezni azt a készülő regényét, ami már most átlépte az ezeroldalas terjedelmet. Várom, várjuk!