Főkép

Kísérteties, ahogy a kissé szikár mondatok szinte lírai szépségű képeket és gondolatokat villantanak fel az ember retináján. Mint egy vaku felvillanása utáni utóhatás. Káprázat. Mégis ott csücsül az egész mélyén az a finoman érzékeltetett és vissza-visszatérő érzés, hogy az igazság és az emlékezet mennyire viszonylagos.

Miközben Lucy, a főszereplő egy rendőrségi kihallgatószobában ül, mi, az olvasók részesei lehetünk mindannak, ami a fejében zajlik, legyen az akár emlékezés, akár párbeszéd önmagával, vagy éppen saját belső démonával. A kissé mániákusnak tűnő fiatal nő szemének szűrőjén keresztül megismerhetünk egy egzotikus, idegen világot. Tejdzsivel. Lilyvel. A csendmadárral.

Tejdzsi (a lány szeretője) fényképezőgépének lencséjén keresztül viszont megismerhetjük Lucyt. A fényképeken, mint megannyi mozdulatlanságba merevített pillanaton, képpé degradált hangulaton és érzésen keresztül viszont ismét visszatérünk Tejdzsihez, és ahhoz a világhoz, amelyhez ő tartozik. Olyan, mintha valaki különböző színű szűrőkkel kísérletezne, hogy a világ olyan legyen, ahogy ő szeretné. Csakhogy ezek a szűrők – úgy tűnik – törékenyek. Miután valamelyik eltörik, apró darabokra törik az a kép is, amit azon keresztül láthattunk. Ezután már hiába tudjuk, hogy ami eltört, az újra összerakható, azt is tudnunk kell, hogy a repedések viszont örökké megmaradnak. A kép tehát soha nem lehet olyan, mint korábban.

Mint ahogy Lucy sem lehet olyan, mint a Tejdzsivel való találkozás előtt. De olyan sem, amilyen a Lilyvel való barátsága előtt volt. Ha ők hárman nem találkoznak egymással, Lily még ma is élne, Tejdzsi nem tűnt volna el nyomtalanul, és Lucy világa nem hullott volna szép lassan apró darabokra.

A rendőrségi kihallgatószobában Lucy egyetlen szót sem szól. Ám annál több szó kergeti egymás a fejében, ahol megdöbbentő részletességgel és kíméletlen őszinteséggel tárulnak fel a legmélyebb gondolatok, érzések, emlékek. Időrendi sorrend nélkül. Látszólag töredezetten, véletlenszerűen, mégis hihetetlen tudatossággal egymás mellé téve az eseményeket.

Itt aztán van hangzavar. Sokszor nem győzzük kapkodni a fejünket. Mintha a ritka csöndeket élesen szétszakítaná a szűrők széttörésekor szanaszét hulló szilánkok zaja, mintha a semmiből született féltékenység szép lassan beékelődne a szilánkok közé. Mintha mindez nem Lucy fejében, hanem a miénkben történne. Kísérteties. Ijesztő. Katartikus.

Részlet a regényből

 

(A csendmadárból készült film már elérhető a Netflix kínálatában.)