Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma

Az író Bartis Attila már több, mint egy évtizede, A nyugalom elolvasása óta az egyik legszemélyesebb kedvencem, egy olyan szerző, aki egyszerűen nem tud olyat írni, ami ne tarthatna számot az érdeklődésemre. Ugyanakkor a fotográfus Bartis Attila is egy olyan személy, akit A csöndet úgy, és különösen A szigeteken után nem tudok nem kedvelni, és nem elismerni. És ha még azt is hozzáteszem, hogy számomra az évek óta Jáván élő művész emberileg is roppant szimpatikus, nem csoda, ha az alig százoldalas új kötete, Az eltűnt idők nyoma is azonnal elnyerte a tetszésemet, ugyanis itt egyszerre mindhárom Bartis, az író, a fényképész és a magánember is középpontba kerül.

Ez a könyv száz, 1989 és 2019 között keletkezett „fecnit” (hosszabb-rövidebb szövegek, naplóbejegyzések, futtában lefirkantott gondolatok) tartalmaz, melyekben mindig közös, hogy valamilyen módon kapcsolódnak a fényképezéshez, ahhoz a művészeti ághoz, ami tömegessé válva gyakorlatilag uralja napjainkat szerte a világon.

Külön tetszett, hogy Bartis szakmabeliként, elismert fotográfusként sem tudja megválaszolni azt, hogy voltaképp mi is egy fénykép, vagy azt, hogy ő maga vagy éppen mások miért is készítenek képeket, mi a céljuk, mit kívánnak ezzel megragadni, ehelyett számtalanszor, számtalan nekirugaszkodással és megtorpanással próbálja körülírni életének ezt a központi témáját. Ugyanakkor attól nem kell tartani, hogy oly mértékben professzionalista lenne ez a könyv, amit egy, a szakmáról mit sem tudó laikus ne értene meg, ugyanis a fényképészt a technika helyett elsősorban az ember érdekli; pont, mint az írót.

Az eltűnt idő nyoma kimondottan egy olyan darab, amit érdemes lenne minél lassabban olvasni (nekem nem ment), vagy legalább időként elővenni, és újraolvasni egy-egy fejezetét, hisz rendkívül sok érdekes felvetést, gondolkodnivalót kínál. Legyen szó akár a kulturális szakadék méretéről mondjuk Magyarország és Jáva között; az örökkévalóság megragadhatóságáról írás vagy fényképezés által; arról, hogy mi választja el az erotikát a pornográfiától... De engem talán mégis azok a „fecnik” ragadtak meg leginkább, amelyek az alkotójukról, mint magánemberről szóltak: arról a karácsonyról, amit a pár hónapja exhumált édesanyja koporsójával együtt töltött el egy üres lakásban; vagy arról a pillanatról, amikor a szerző jó tíz évvel az anyja halála után, egy véletlen elszólásnak hála rájön, hogy a nő nyakában hordott és féltve őrzött medalionban nem az ő kisgyermekkori képe volt – pedig korábban mindig is ezzel a kisgyermekkel azonosította magát –, hanem azé a testvéréé, akiről korábban sosem hallott, és aki Attila születése előtt több, mint egy évtizeddel halt meg – nesze neked önazonosság…

Az eltűnt idő nyoma egy igazán különleges alkotás, amely egyszerre szól életről és irodalomról, fényképezésről és emlékezetről, valamint az egyik legjobb és legfigyelemreméltóbb szerzőnkről egyaránt – egy olyan kötet, ami egyszerre ráz meg és gondolkodtat el. Véleményem szerint ennek a kiadványnak ott a helye mindenki polcán!