Főkép

Micsoda bájos kis kötet ez! Ízlésesen néz ki, jó kézbevenni, hé, még narancssárga könyvjelző szalag is van benne, és Shakespeare szonettjeit mindenki szereti. Mármint, azt a kettőt, amit mindenki ismer (75. és 18.), amint Papolczy Péter, az új fordítások és a jegyzetek szerzője kitér rá igen informatív, egyben üdítően szórakoztató stílusú előszavában. Ám azt is elmondja, hogy megannyi rejtély övezi az összesen 154 szonettet. Itt nem is azon megy a szakértők között a meccselés, hogy Will írta-e ezeket, sokkal inkább azon, hogy kik lehettek a szonettek ihletői. Különösen az első x darab címzettjének személye érdekes, merthogy egy szép fiatalember volt költőnk szerelme, márpedig a maga korában a homoszexualitás főben járó bűn volt...

 

A kultúrtörténeti érdekességek garmadája azonban csupán az egyik olyan tartalma a kötetnek, amely miatt annak is érdemes megvennie, akinek már megvannak valamilyen formában a szonettek. Mert igaz ugyan, hogy ebbe a könyvecskébe nem fért bele mind, ám azokat a többé-kevésbé eredeti angol nyelvű verziók és Szabó Lőrinc gyönyörű fordításai mellett Papolczy Péter átirataiban is olvashatjuk.

 

A furfangos fordító fogta a kiválasztott szonetteket, és bravúros megoldások tömkelegét felvonultatva mai magyarra fordította őket. Kíméletlenül humoros, korunk látleleteként is felfogható változatai persze igen szabadon értelmezik az eredeti sorokat, és meglehet, emiatt nem lesznek annyira időtállóak sem (bár ki tudja, ha lesz még olyan, hogy jövő, az abban élők nem épp ezáltal értik-e majd meg jobban a mi elcseszett korunkat). De itt és most végtelenül szórakoztatóak. Hasonlókat mostanság leginkább Varró Dánieltől látni, de Papolczy Péter sem kevésbé mestere a szavaknak.

 

A fekete és narancssárga illusztrációk, Buzay István művei szintén a humort erősítik, ám a szonettek eredeti szépsége, ami miatt szerelmesek nemzedékei idézték őket előszeretettel szívük választottjának (vagy boronganak fölöttük nagy magányukban), ettől mit sem csorbul.

 

Pusztán csak kapunk egy plusz olvasatot, melynek poéntartalmával vetekszik a társadalomkritikus éle, és ez, ha mégoly illékony is, de vigasz lehet az olvasó számára, ki tisztán látja, hogy bár manapság már Albionban sem szokás megkövezni senkit, aki saját neméhez vonzódik, máskülönben oly korban élünk, mely sok tekintetben rosszabb, mint midőn a Bárd kétes körülmények között és indíttatások által bár, de örökbecsű szonettjeit költötte.