Főkép

Először meglepődtem, amikor megláttam, hogy fővonalbeli kiadóhoz költözött a Királyok és keresztek sorozat, de utólag belegondolva igazán örömteli lépésnek tűnik – hiszen ez akár azt is jelentheti, hogy még többekhez el tud jutni a képregény híre. Nem mintha eddig csendben lettek volna az alkotók, a mobilapplikációtól a külföldi megjelenésig minden utat kipróbáltak az első résszel, de talán pont a kiadói csoport ereje hiányzott ahhoz, hogy át tudják törni a korlátokat. Az mindenesetre külön örvendetes, hogy alig másfél évvel a Voluntas Tua után itt a folytatás, a Canes et Lupi, ami talán rövidebb oldalszámmal, de ugyanolyan izgalommal mesél a XI. századi Árpád-házról, mint ahogyan az első rész tette.

 

A helyszín ezúttal Esztergom, illetve a később csak pannonhalmiként elhíresült bencés főapátság – utóbbiban egy boszorkányper, míg előbbiben cseh seregek fogadják Imre herceget, akinek egyébként még a saját seregével is tisztáznia kellene a hatalmi viszonyokat. A győztes csapatai élén hazatérő hercegnek nincs könnyű dolga: hiába ismeri ki magát a harctéri ellenfelei között, a politika, az ármányok és az intrikák útvesztőjében sokkal nehezebb helyt állni, ha egy igéző szemű fiatal nő mellett még a legközelebbi bajtársai is megnehezítik az életét...

 

Meglehetősen gyors ütemben követik egymást az események a második részben, bár ezúttal sokkal kevésbé „szabdaltabb” az élmény – a fejezetekre bontást elengedték az alkotók, így talán valamivel egységesebb érzetünk lehet, még ha amúgy a történetben vannak is kisebb pihenők. Viszont nem tudom eldönteni, hogy ez a gyors tempó mennyire tett jót a cselekménynek, ugyanis így bizonyos témák némileg kifejtetlennek érződnek. Az Imre herceg és Henricus főapát között kibontakozó konfliktus, a herceg és a „boszorkány” kapcsolata, vagy később a cseh seregek megjelenése és maga az ütközet – ezek jóval több oldalt ki tudnának tölteni, mint amennyit most kaptak, és bár lehet, hogy később még elő fognak kerülni valamilyen formában, ezúttal túlzottan kapkodónak tűnik a cselekményvezetés, mintha az eredetileg száz oldalnyinak tervezett eseménysort kellett volna beletuszkolni ötvenbe.

 

Ugyanakkor ez a sebesség jót tett a történet emberközeliségének: az első részt még kritizáltam a távolságtartása és a képeskönyv-szerű hangulat miatt, de a mostani kötet sokkal természetesebbnek hatott. Imre még inkább hús-vér embernek érződik, mint korábban, lassan a különböző mellékalakok is valódi személyiséget nyernek – még ha ennek a terjedelem nagyon nem is kedvez –, ráadásul a felvetett konfliktusok izgalmasan árnyalják a történelmi alakokról kialakult képet. Ennek hatására a történet még mindig nagyon szórakoztató, ezúttal a narráció is kevésbé akasztja meg az események bemutatását, és bár talán a párbeszédek még mindig kicsit bőbeszédűbbek a kelleténél (és a három felkiáltójel használata sem tűnik indokoltnak), a Canes et Lupi van annyira izgalmas, hogy ezek már csak apróságoknak érződjenek, és tényleg az élményre akarjunk koncentrálni.

 

És persze a képekre. Ha az elmúlt másfél évben visszagondoltam az első kötetre, először mindig a rajzok jutottak eszembe: Németh Levente látványos és grandiózus tablói, szemet gyönyörködtető hátterei vagy jelenetei. Ezekből szerencsére a folytatásban sincs hiány, kapunk megint csodálatosan bemutatott harcokat és gyönyörű tájképeket, sőt, az első részben általam nagyon fájlalt arcok is sokat finomodtak; már sokkal kevésbé keltenek „baltával faragott” hatást. Ennek, valamint a némileg erősebb festés-színezés, illetve a fényesebb lapok hatására a rajzok egyértelműen természetesebbnek-modernebbnek tűnnek, még elhagyva egy réteget, amitől távolságtartóbbnak tűnt a sorozat kezdete.

 

(Elsőre szokatlannak éreztem a képregényes hanghatások ennyire hangsúlyos megjelenését az oldalakon, de ilyen mértékben használva engem egyáltalán nem zavartak. Többször a fegyverek, illetve egy ponton az ág hangja is ilyen módon is jelent meg – a komoly történelmi jellegnek mintha ártatnának kicsit, mégis, kombinálva azokkal a nagyon dinamikus panelekkel, mint például a fegyverek esetében, szerintem ügyesen erősít rá a képregényes jellegre, még szervesebb egységként jelenik meg a kép és a szöveg.)

 

Igen sajnálom, hogy ezúttal az első rész terjedelmének csak a felét kaptuk meg, de úgy hiszem, már ez is hatalmas munka lehetett – mindenesetre a lezáratlan befejezés miatt különösen kíváncsi vagyok a folytatásra. Egyre gazdagabb és színesebb itthon a képregényes kínálat, de egyelőre nem tobzódunk magyar történelmi munkákban, úgyhogy már csak ezért is hiánypótlónak érződik minden megjelent Királyok és keresztek kötet – főleg hogy ilyen szórakoztató és elképesztően látványos módon mesél a történelmünknek egy érdekes szeletéről. Remélem, hogy az új kiadó égisze alatt még sok részt megélhet a sorozat.