Főkép

Kicsit keserédes pillanat volt Michel Houellebecq legutóbbi művét, a Szerotonint befejezni. Keserű, mert ezzel gyakorlatilag az összes magyarul is megjelent Houellebecq-regényt olvastam, de édes is, mert a (nem túl) jóképű francia a kortárs világirodalom vitathatatlanul egyik legérdekesebb, legfontosabb és legnagyobb hatású alakja is, amiről persze most is megbizonyosodhattam.

 

Aki elég jól ismeri a gall szerző műveit, az tisztában van azzal, hogy nála nem a csavaros történetek és az ábrázolt karakterek sokszínűsége a lényeg, és ez most sincs másként. Ezúttal is egy kimondottan jólszituált, középkorú és testileg még viszonylag egészséges, ám halálosan életunt ember meséli el nekünk az életét, ám teszi ezt minden korábbi Houellebecq-hősnél is jóval rezignáltabban és életuntabban. Ami nem is csoda, mert narrátorunk egy ideje egy újfajta antidepresszánson él, ami bár segíti abban, hogy pillanatnyilag ne vágja fel az ereit, és viszonylag elfogadható szinten legyen képes kommunikálni embertársaival, ám cserébe viselkedése nem sokban különbözik egy robotétól, ráadásul kiöl belőle minden nemi vágyat is.

 

Így kapjuk meg az első olyan Houellebecq-hőst, aki nemcsak gyűlöli saját életét és az őt körbevevő világot, de még a szex átmeneti gyönyöreiben sem találhat vigaszt – ez az attitűd az, ami eléggé újszerű, és ami tökéletesen visszaköszön a narrációban is. Menet közben egy darabig gondolkoztam azon, hogy ez a végtelen rezignáltság, monotónia és színtelenség hiba-e (mert az tény, hogy ezáltal sokkal kevésbé élvezetes maga az elmesélt történet, és szinte teljesen lehetetlenné teszi a korábbi kötetekre jellemző fájdalmas humort is), ám arra jutottam, hogy miért lenne hiba az, ha az elbeszélő végtelenül szürke hangja ennyire pontosan illeszkedik az elbeszélő végtelenül szürke életéhez?

 

Mint korábban említettem, a sztori terén ezúttal sem kell különösebben csodát várni: az első oldalakon még negyvenhat éves Florent-Claude Labrouste feladja korábbi életét, és tekintélyes vagyonát felhasználva utazgatni kezd Franciaországban, hogy felkeresse azokat az embereket, akik az elmúlt évtizedekben valamennyire is fontosak voltak a számára, és eközben visszaemlékszik a velük való kapcsolatára is. Mielőtt bárkiben is kérdés merülne fel, igen, ezeknek az embereknek a java része nő. És miközben eljutunk egyik isten háta mögötti kis faluból a másikba, és végignézzük milyen emberroncsok és megkeseredett középkorú személyek lettek az egykori nagy szerelmekből, szemünk elé tárul a mai francia vidék szinte minden problémája (az egyre inkább ellehetetlenülő gazdálkodás, az egyre jobban elöregedő társadalom, vagy éppen az egyre inkább lepusztuló régi épületek), és közben persze mindenki meg is kapja a magáét, az Európai Unió éppúgy, mint az utolsókat rúgó és végelgyengülésbe jutó nyugati társadalom.

 

Bár a Szerotonin véleményem szerint nem tartozik a legjobb Houellebecq-regények közé, de megint olyan aktuális, amennyire csak lehet (példának okáért már azelőtt írt a sárgamellényes tüntetésekről, hogy azok a valóságban is bekövetkeztek volna). Ezen kívül azt sem hiszem, hogy egy ilyen neves és világszínvonalú írónak kell még különösebb kedvcsináló és promóció, hogy a művei sikeresek legyenek, és az olvasók érdeklődésére tartsanak számot, de én attól még kimondom: aki eddig vacillált azon, hogy belevágjon-e ebbe a 356 oldalba, az ne gondolkodjon tovább – irány a könyvesbolt vagy a könyvtár!