Főkép

Molnár Krisztina Rita több verseskötet és gyerekkönyv szerzője, s ez az első novellagyűjteménye. Egyik-másik írást már olvashattuk itt-ott, akár az ő szerzői facebook-oldalán is, s külön-külön is gyöngyszemek, de így egyben, a kötet sorrendjében olvasva egészen sajátos hullámzásuk, ívük van. S ahogy haladunk előre, eljön a pont, ahol már nem számít, hogy a múltban vagy jelenben játszódnak-e, mert így vagy úgy, de mind emberi sorsokat ír le.

 

Egy darabig olyan érzés volt a könyvet olvasni, mintha a Fortepan kiállításon jártam volna – pillanatokra felvillanó sorsok a múltból vagy a jelenből, de úgy, hogy akármikor is játszódhatnának. Aztán úgy éreztem, maradva a fotós párhuzamnál, hogy valójában ennél többről van szó, Molnár Krisztina Rita sokkal tudatosabb, mint a Fortepan elveszett-és-megtalált fényképeinek legtöbb készítője, inkább olyan, mint Cartier-Bresson, a „meghatározó pillanat” definiálója – amikor a tudat, a látás és a szív egyszerre van jelen. Persze a novellákba egynél több pillanatot lehet belesűríteni, és ahogy Cartier-Bresson, úgy az írónő sem feltétlenül a történelem nagy pillanataira koncentrál, azok inkább a háttérben vannak. Inkább szereplői életének sorsfordító pillanataira, melyek épp úgy lehetnek csöndesek, mint robbanásszerűek – derűsek, mint égbekiáltóan tragikusak. Sokszor a felszín alatt zajlanak, és néha szinte boszorkányosnak tűnik, ahogy Molnár Krisztina Rita meglátja ezeket, holott valójában „csak” az élettapasztalat adta bölcsesség, megértés, együttérzés és szeretet teszi, hogy ilyeneket tud írni.

 

A kötetben vannak furcsa dolgok és emberek, de a legtöbb hétköznapi. Talán e cikk olvasója is játszott már olyat, hogy a járókelőket nézve megpróbálta kitalálni, kinek mi a története, de ha ez verseny lenne, mindig Molnár Krisztina Rita nyerne. Még ha kitaláltak is ezek a novellák, igazak egytől-egyig. Így élünk, így éltek szüleink-nagyszüleink, ilyen volt a háború akkor, és ilyen a harc az életért ebben a mostani a békében. M.K.R. most is, mint a többi könyvében, meglátja az élet apró dolgaiban a lényeget, azokon keresztül mesél el emberi sorsokat, hasonlóan, ahogy a fent említett fekete-fehér fotók, melyek a maguk absztrakciójával épp a lényeget emelik ki. (Nem véletlenül akadt be nekem ez a párhuzam, hiszen a kötetben van olyan novella, mely egy fénykép illusztrációjaként íródott.)

 

Ahogy fogytak az oldalak, úgy éreztem, minden rosszra, szenvedésre, gyászra jut benne derű, hétköznapi vagy elveszett csoda, napfény, valami, ami felemelt és segített – mintha ugyan én lettem volna minden írás minden szereplője. De a végén néhány olyan novella sorakozik, melyekben több volt a fájdalom, mint ami elviselhető. Nekik is, nekem is. Mégis úgy érzem, ahogy ez az írónő mesél minderről, az valóságosabb és többet segít, mint a kortárs szépirodalom zöme. Ő az emberi oldalt mutatja be, akár az egész ország és társadalom, akár a szenvedő egyén oldaláról nézem. Ezért is kortalanok a novellák – éles kontrasztok, arcba tolt rögvalóság és konkrétumok helyett a belsőt tárják fel. Így lesz ismerős így vagy úgy minden élmény és szereplő, amiről és akiről itt olvasok.

 

És van néhány szereplő, aki mintha a Térforgó vagy a Maléna kertje című gyermekkönyv-sorozatokból lenne ismerős, s épp nekik és a hozzájuk szőtt apró kis csodáknak köszönhetően írhatom le, hogy Molnár Krisztina Rita az emberi élet egészéről ír rövid epizódokban. És az nem csak merő szenvedés és végül elmúlás: van benne szeretet, humor, derű is. Így teljes.