Főkép

Barnás Ferenc legújabb kötete, az Életünk végéig kapcsán nem azért jutott szinte azonnal az eszembe Bartis Attila A vége című nagyregénye, mert mindkét alkotó huzamosabb ideje Indonéziában tartózkodik, hanem azért, mert mindkettő a korábbiakhoz képest (Bartisnál A nyugalomhoz, míg Barnásnál a Kilencedikhez vagy a Másik halálhoz képest) egy kimondottan nyugodt és lassú szövegtenger, még ha a két mű célja nem is teljesen azonos. Mert míg Bartis arra kereste a választ a Kádár-korszak idején játszódó történetében, hogy működik-e az életben bármiféle sorsszerűség, isteni gondviselés, vagy csak úgy élünk bele a vakvilágba, addig Barnás azt mutatja meg modern családregényében, hogy milyen hozzáállásokkal, milyen attitűdökkel hány és hányféleképpen működhet az élet a 21. századi Magyarországon.

 

Barnás Ferenc legújabb regénye gazdagon tűzdelt életrajzi elemekkel: az elbeszélőnk egy eredetileg debreceni származású, szegény sorból származó író, aki elsősorban a gyermekkoráról írott Ontogenea (vö. Kilencedik) című regényéről ismert, és aki nem mellékesen különféle őrszolgálatokat is ellát, miközben új, rangos díjakat is elnyerő művén, az H:M-n (vö. az Aegon-díjas Másik halál) gondolkodik. Ezzel együtt az Életünk végéig óhatatlanul tablóvá is válik, ugyanis bár többnyire csak egyetlen család legszűkebb közegét vizsgálja, de mivel ez jelen esetben tíz testvért, szüleiket, gyermekeiket és házastársaikat jelenti, több mint negyven ember sorsa villan fel hosszabb-rövidebb ideig ezen a szűk félezer oldalon.

 

Mindezt egyszerre könnyű és nehéz is olvasni. Könnyű, mert az elbeszélőnk jól bánik a szavakkal, élénk, pontos és élettel teli a nyelv, amit használ, többnyire érdekes karakterekről mesél, és ráadásul olyan történésekkel operál, amelyek ismerősek lehetnek akár a saját életünkből is. Ugyanakkor nehéz is, mert a szövegnek gyakorlatilag nincs igazi fókusza, Sepi, az elbeszélőnk (bár néha ugrál az időben) úgy narrálja az eseményeket, ahogy azok a valóságban megesnek. Egy kibontakozófélben lévő konfliktusnak nem biztos, hogy lesz befejezése, nem igazán alakulnak ki „regényes” vagy „regényszerű” történetszálak, amelyek valahonnan valahová vezetnek, egy-egy új esemény végérvényesen felülírhatja a korábbiakat, és a dolgok néha csak úgy megtörténnek – pont, mint a valóságban. Emiatt a (korántsem rossz értelemben vett) fókuszvesztettségnek és realitásérzéknek köszönhetően is lett az Életünk végéig egy nagyon mai és nagyon valóságszagú regény.

 

(És itt hadd tegyek már egy aprócska és teljességgel zárójeles megjegyzést a fülszöveggel kapcsolatban: az előzetes olvasói várakozások esetenként agyon tudják vágni az olvasmányélményt, ha nem azt kapjuk, amit vártunk. A fülszövegben szereplő utalás az édesanya halálára és a vele kapcsolatos „nyomozásra” merőben téves prekoncepciókat eredményezhet; aki krimiszerű nyomozást, titkokat és csavarokat vár, az rossz helyen keresgél, Barnás műve ilyenekkel nem szolgálhat.)

 

Azonban ennek a korábban már említett pásztázó figyelemnek hála gyakorlatilag a jelenkor Magyarországának legtöbb problémájáról olvashatunk, hisz szerepet kapnak itt vidékiek, fővárosiak és külföldön élők; értelmiségiek, kétkezi munkások, seftesek és életművészek; fiatalok, középkorúak és idősek egyaránt. És ahogy az egyébként sok hibával és ellentmondással is rendelkező elbeszélőnk szövegét olvassuk – amelyben hol pulzál, hol lelassul az élet, és amelyben ez a bő negyven tagú család főleg csak esküvőkön és temetéseken, na meg persze a nagy bajok idején fut össze –, hozzátartozóinak sorsában óhatatlanul is a saját családunkra, barátainkra vagy akár önmagunkra ismerhetünk. Ami valljuk be, nem kevés.