Főkép

Kezdem azt hinni, hogy a skandinávok nem kimondottan családközpontúak. Csak pár hónapja olvastam Vigdis Hjorth Örökségét, amely egy meglehetősen sokkoló, családon belüli erőszak témát is érintő, diszfunkcionális családregény. És most itt van Jonas Hassen Khemiri Apazáradékja, ami ugyan mentes mindenféle fizikai erőszaktól, de tudjuk jól, hogy a lelki is éppen olyan fájdalmas tud lenni és tisztán látható, hogy ebben a történetben a családtagok közötti kommunikáció messze nem problémamentes.

 

A regény Svédországban játszódik, nem tudjuk meg, hogy melyik városban, de nincs is jelentősége. Mint ahogy annak sem, hogy kit hogyan hívnak, Khemiri egyszerűen nem használ neveket (illetve amikor igen, akkor is csak néhány mellékszereplő esetében, akik alig-alig bukkannak fel a regényben). Helyette a főhősöket a családon belül elfoglalt helyük szerint kategorizálja. A történet 10 nap eseményeit dolgozza fel tíz fejezetben. Az elbeszélés egyes szám harmadik személyű, és váltakozó, hogy éppen ki van a középpontban.

 

Kezdetben például az „apa, aki nagyapa is egyben”. Feleségétől réges-régen elvált, egy fia van és egy lánya. Már nem Svédországban él, de félévente mindig hazalátogat néhány napra és ilyenkor a fia az irodájában szállásolja el. Ez egy régi egyezség közöttük, ez tulajdonképpen az apazáradék: a fiú megkapta az apa lakásának bérleti jogát, cserében gondoskodik róla, mikor az országban tartózkodik, intézi a internetes bankügyeit, kezeli a postáját.

 

Azt gondolhatnánk, ez egy teljesen korrekt egyesség, és látszólag az is, de mégsem elégedett egyik fél sem. Az apa utálja, hogy a fia smucig: ahelyett, hogy megpakolt hűtőszekrénnyel várná, szinte semmilyen ennivalót nem hagy az irodalakásban, nem törődik eléggé az apjával. A fiú pedig azt nehezményezi, hogy az apja például elhasználja az összes kávékapszulát, zsebrevágja az aprót, amit az előszobai komódon talál, magyarul meglopja őt és élősködik rajta, és főként az bántja, hogy sohasem köszöni meg neki azt, amit érte tesz. 

 

„A fiú, aki apa is egyben” éppen apaszabadságon van otthon az egyéves fiával és a négyéves lányával (őket Khemiri csak szimplán egyévesként és négyévesként aposztrofálja). Kontrollmániásként jól végzi az apai teendőit, rendszerint nincs is semmilyen probléma, de ő nem elégedett, mert a barátnőjétől nem kap elég dicséretet vagy köszönetet. Élete során mindenfélébe belefogott már, hol zenész akart lenni, hol író, de mindent félbehagyott, pedig mindig sikerre és elismerésre vágyott. Bár a központi cselekmény „fiú, aki apa is egyben” és az „apa, aki nagyapa is egyben” között kialakult konfliktus, megismerjük a lánytestvért is („a lány, aki anya is egyben”), és akinek szintén kisiklani látszik az élete. 

 

Khemiri végig játszadozott velem, folyton elhittem neki, hogy annak van igaza, akiről éppen olvasok, és sajnáltam a nagyapát (aki apa is egyben), hogy cukorbeteg és romlik a látása és a gyerekei nem várják a repülőtéren, de amikor a fiúról olvastam, aki apa is egyben, ugyanúgy együtt éreztem vele is, miközben végigzúzott egy húzós, problémákkal teli napot a gyermekeiről gondoskodva. Máskor meg mindkettőjüknél azt éreztem, hogy igazságtalanok a másik féllel szemben. Én általában elég jól bele tudok helyezkedni egy-egy szereplő világába, de ebben az esetben a szerző kicsit próbára tette az empátiámat. De ezt nem negatívumként éltem meg, hanem inkább a szerző tehetségének könyveltem el, akinek sikerült ilyen meggyőző és élethű karaktereket felépítenie. 

 

Jonas Hassen Khemiri hazájában nagyon népszerű, több díjat tudhat magáénak, például az Amikre nem emlékszem című regénye lett a 2015. év legjobb svéd regénye. Az Apazáradék a harmadik magyarul olvasható kötete, amit bátran tudom ajánlani a szerző műveivel való ismerkedésre. Nekem is ez volt az első találkozásom vele, egyedi hangjával és szokatlan narrációjával szinte a kezdetektől megnyert magának, úgyhogy mindenképpen el fogom olvasni a további magyarul megjelent műveit is.