Főkép

Amikor a kétezres évek közepén az akkor bőven hatvanas éveit taposó Sylvester Stallone hattyúdalt zengett Rocky Balboának, egészen meg voltam hatva. Emlékezetemben a mester mint a kilencvenes évek óta düledező kolosszus állt, majd snitt, és egyszer csak megint itt a csóka, és minden naivitásával együtt milyen szimpatikus, amit csinál. Önkritikusan közelít saját karakteréhez mind a vásznon, mind (a rendezői kommentár szerint) azon túl, próbál valamit mondani az életről, emberi értékekről, kitartásról, és teszi ezt kellő önmegtartóztatással, mindenféle erőltetett happy end-ről lemondva. Szép búcsú…

 

…lett volna, ha az olasz bika itt képes leállni, de úgy látszik, túlélte önmagát. Rocky karaktere ugyanis (legalábbis implikáltan) újra előkerült a közepesen szórakoztató A kiütésben, hogy aztán idősödő mentorként egyengesse Apollo Creed fiának sportkarrierjét a róla szóló két opuszban. Hogy van-e baj azzal, hogy Sly ennyire köti magát az általa alkotott karakterekhez, azon annyi értelme lenne vitatkozni, mint egy vukinak és egy ewoknak a villanyborotván – egy biztos: Stallone képtelen visszavonulni, és ennek ékes bizonyítéka az életmű másik letéteményesének legújabb kalandja, a Rambo V – Utolsó vér.

 

Hogy a szerda este fél 11-es vetítésen nem volt tömeg, az nem meglepő, inkább amiatt vontam fel a szemöldököm, hogy volt még rajtunk kívül néhány ember, akit érdekelt ebben az időpontban a produkció. Minden tiszteletem ugyanis Gáti Oszkáré, azonban (először legalábbis) szeretem eredeti nyelven megnézni a filmeket, legfeljebb második körben adva esélyt az amúgy sokszor méltatlanul alulértékelt szinkronnak, és hát a lehetőségeim az angol vetítésre finoman szólva korlátozottak voltak. Mindegy, a sztori peregni kezd, és helyből nagyot ránt a sorozat negyedik részébe belehelyezkedő nézőn, Rambo ugyanis napjainkra közösségi ember lett, magánszorgalomból jár ki az arizonai vadonba életeket menteni, sőt, még a hálálkodó rendőrökkel is szóba áll. Mi több, lakótársai is vannak az apjától örökölt farmon a csinos Gabrielle (Yvette Monreal) és nevelője személyében.

 

Miután a lány átszökik Mexikóba, hogy megkeresse az őt elhagyó édesapját, gengszterek fogságába esik, és Liam Neeson Rambo feladata lesz, hogy visszahozza. Persze ezt a rosszfiúk sem hagyják szó nélkül, és üldözőbe veszik hőseinket, csak hogy a határon átkelve a Fűrész-sorozatot megszégyenítő kreativitással mészárolja le őket a felbőszült veterán. A(z amerikai) hazafias érzelmekre való rájátszás vádja talán nemcsak bennem éled fel a fentiek miatt, amit megerősít a promóciós videónak is beillő fegyverbemutató, valamint a vásznon elszabaduló erőszakpornó. Ki-ki döntse el tehát maga, hogy jelen van-e itt némi politikai színezetű szándékosság, és bár az kétségtelen, hogy nemzeti hovatartozástól függetlenül jól esne szurkolni a nőket kábítószerrel és ütlegeléssel prostitúcióra kényszerítő bűnbanda lekaszabolásához…

 

…ha nem tankönyvbe illő akciófilmes bugyutasággal, összecsapottan kapnánk meg ezt a lelki kielégülést, ami a filléres erotikus DVD-k legmélyebb bugyrait idézi, csak itt az „oké, élvezhettek” rendezői utasítást a „gyerünk, halhattok” helyettesíti. Úgy érzem, ezúttal nem sikerült megismételni a John Rambo (a 2008-as negyedik rész) ügyesen felépített feszültségívét, a végső trancsír pedig burleszkszerűen gyomorforgató, emellett jóval kevésbé szórakoztató, mint a burmai hadsereg légvédelmi üteggel való megtizedelése bő tíz évvel ezelőtt. Értem én a csapdákkal való utalást az 1982-es Első Vérre, és ha ezzel írt le teljes kört a karakter, ám legyen (de akkor most már tényleg!). Azonban puszta kézzel kiszaggatott kulcscsontokat premier plánban nézni enyhén inkompatibilis volt az elvárásaimmal, még azzal együtt is, hogy értékén kezelve a filmet csak Stallonét akartam látni, ahogy rosszfiúkat öldös.