Főkép

Anti Saar kötetét 2013-ban az Észt Gyerekirodalmi központ az év legkülönlegesebb gyerekkönyvének járó díjjal tüntette ki. Kíváncsi lettem, mit tudhat ez a könyv, mitől annyira érdekes – szerencsére tavaly óta már magyarul is olvasható Patat Bence kitűnő fordításában.

 

A történet főszereplője Villu, aki a saját szemszögéből mutatja be az életét, vagyis egy kis észt család mindennapjait. Megismerkedhetünk az anyukájával, az apukájával, a „fél három éves” öccsével. Tizennégy fejezeten keresztül követhetjük a kisfiút (vagyis inkább tizenöt, mert egyet újra kellett kezdeni), miközben bevezet minket a költözés rejtelmeibe, a mindennapi teendőkbe, a családi titkokba. Hogyan főznek, mikor játszanak, mikor alszanak, hogyan veszekednek, ki az első számú focista a családban, kinek mi rejtőzik a mélytányér alján, ami persze csak akkor kerül elő, ha elfogyott a rajta lévő bableves. De arról is mesél a kisfiú, hogy megijedt, amikor Adventkor elveszett a Városházánál, és milyen rossz volt egyedül abban a pár percben. Csupa életszerű, hétköznapi helyzet kerül górcső alá, amelyekkel könnyen azonosulhatnak a kisgyermekek.

 

Apró pici, jelentéktelennek tűnő helyzetekből áll össze a kötet, amelyek aztán kiadnak egy „szürke hétköznapot”. De hogy egy átlagos napot meg tudunk-e tölteni érdekes és értékes pillanatokkal, az csak rajtunk áll. Például az evés közbeni játékok, a közös főzések, a meseolvasások, mind-mind biztos pontok a gyermekek életében, melyek észrevétlenül formálják a személyiségüket. Talán azt is mondhatnám, ennél „hétköznapibb” mesekönyvet még nem is olvastam, de épp ebben van a varázsa, nem akar világmegváltó lenni. Az apró, pici momentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek családdá tesznek egy családot, a közös rituálék, meghitt percek, együtt elfogyasztott falatok mozaikjaira. Ebből kerekednek azok a történetek, melyeket még felnőttként is szívesen elmeséltetünk újra és újra a szüleinkkel, hogy aztán szívből kacagjunk rajtuk, hiába tudjuk, mi lesz a sztori vége.   

 

És hogy mitől olyan különleges ez a kötet? A nyelvezetétől, hogy valóban olyan, mintha egy hat év körüli kisfiú írta volna. A gyermeki logika, a szójátékok, a világ megismerésének vágya süt az oldalakról; felnőtt fejjel is élvezetes olvasmány, visszarepít a gyerekkorba, amikor még én is kerestem a válaszokat. Például arra, hogy miért hívják polcnak a polcot. Honnan kaphatták vajon a tárgyak a nevüket? Vagy, hogy milyen érthetetlen a felnőttek világa, mert sokszor mást tesznek, mint amit mondanak. És még hosszan sorolhatnám, de inkább arra biztatok mindenkit, szerezzen be egy példányt az Így mennek nálunk a dolgokból. A szuper leírások és gondolatébresztő történetek mellett Alvar Jaakson vidám rajzai még élvezetesebbé teszik majd az esti felolvasást.