Főkép

Ray Bradbury (1920-2012) második novelláskötete eredetileg 1951-ben jelent meg, egy évvel a Marsbéli krónikák után, mely naggyá tette. Magyarul 1992-ben adták ki először A tetovált ember címen, a Galaktika Baráti Kör Könyvklub tagjai részére, és többek között Gálvölgyi Judit, Göncz Árpád és Kuczka Péter fordításait tartalmazta. Az Agave-féle új verzió új fordításokat rejt, melyek talán kevésbé szépirodalmiak, de alighanem jobban fogyaszthatóak a mai olvasók számára.

 

Hogy az idő fogott-e a novellákon magukon, relatív. Egyfelől a hidegháború elején és az űrkorszak előtt íródtak, tehát bizonyos technikai elemek mai szemmel végképp idejétmúltnak hatnak (hogy mondjuk az ember rakétákon járja be az űrt, meg hogy az az űr mennyire különbözik attól, amit ma tudunk róla). Másfelől viszont Bradbury már ekkor is az emberire koncentrált, s az nem változott. Ugyanakkor már az első novellában (A szavanna) döbbenetes módon előre látta, mit hoz a jövő – lényegében az okoslakásokat írta meg, jelenünket és közeljövőnket. De ebben sem a technikai részletek ragadták meg, hanem hogy milyen hatással lesz mindez az emberre. Megrázó, hogy közel 70 évvel ezelőtt megírta a technikai fejlődés okozta elidegenedést, itt épp gyerekek és szüleik tekintetében.

 

A kötet második darabja, a Kaleidoszkóp az első az ezen gyűjteménybe került űrhajós írások között, egyben az első filozofikus novella. A balesetet szenvedett űrhajó szerteszóródó legénységének utolsó gondolatai nem fogják nyugodni hagyni az olvasót… (S közben felmerül bennem, hogy ez a novella az utóbbi évtized díjazott sci-fi filmjeire is óriási hatással lehetett.)

 

Az Új pálya a Marson játszódik (ahogy több másik is), melyet fekete telepesek népesítettek be húsz éve, ám most rakéta érkezik, fedélzetén egy fehér emberrel, mely felszítja a marsi lakosokban a gyalázatos régi emlékeket. Bradbury nem volt híve a politikai korrektségnek, ahogy a rasszizmusnak sem, és ez a novella a jó példa arra, hogy akkor mégis mi lenne az arany középút.

 

A következő Az országút egy rövid, mégis elgondolkodtató darab a világ végéről, majd jön egy újabb kérdéskör, ami később még visszatér: A jövevény a vallásról és hitről szól. Ez is olyan téma, mely 1951-ben ugyanúgy sikamlósnak, problémásnak számított, mint 2019-ben, még ha másként is. Bradbury itt is az emberire helyezi a hangsúlyt, s bár a novellát ki-ki úgy értelmezi majd, ahogy akarja, számomra üdítő, hogy tudományos-fantasztikus íróként le merte írni mindezt (lásd még A lángléggömbök).

 

A Hosszú eső a Vénuszon játszódik, űrhajótöröttek próbálják megtalálni a menedéket a megállás nélkül zuhogó, őrjítő esőben. Itt vált számomra egyértelművé, hogy ennek a kötetnek az egyik vezérszála, hogy minden novellában van valami kényelmetlen, valami „weird” – el tudom képzelni, hogy ez az írás hatott Jeff VanderMeer Déli-végek trilógiájára is.

 

A rakétás című novella az egyik legismertebb a kötetből, Elton John „Rocketman” című dalát is ez ihlette, és tipikus Bradbury: űr, rakéták, mindez egy ezekbe vágyódó gyermek szemén keresztül. Vannak azért optimistább művei is (ezen kötet amúgy is inkább pesszimistának érződik), de így is költői és szép írás.

 

A száműzöttekben megjelenik a könyvégetés, a könyvek betiltása, melyre aztán Bradbury legismertebb kisregénye, a Fahrenheit 451 is épült, épp csak egészen más módon. A Marsra száműzött fantasztikus írók és teremtményeik okán ez nagy kedvence lesz mindenkinek, aki az említetteket szereti – főhajtás és némiképp fekete humorú kikacsintás is ez egyben.

 

A Róka az erdőn időutazós sztori, de nem ezért érdekes, hanem mert olyan, mintha Philip K. Dick írta volna, aki kb. egy évvel később kezdett csak publikálni. A betonkeverő pedig azért, mert nagyon komoly kritikája a fogyasztói társadalomnak, de van benne némi humor is, s így szinte Douglas Adams Galaxis útikalauz… sorozatának az előképe.

 

Nem sorolom tovább, bőven van még csemege és remek írás ebben a kötetben. Csak annyit még, hogy Az illusztrált ember inkább csak amolyan keretsztori, melyre Bradbury felfűzte ezeket a jobbára korábban már magazinokban megjelent novellákat. Kicsit erőltetettnek érzem, de attól még fantasztikus – és remekül illik hozzá Faniszló Ádám borítója, melyre alighanem hatott az első, eredeti kiadásé.