Főkép

Már a regény keletkezésének a történetére is felkapja az ember a fejét: Jeroen Olyslaegers részt vett egy történész előadásán, aki többek között egy 1942-es antwerpeni rendőrségi jelentésről is beszélt. A jelentés szerint egy razzia során (éppen a szerző otthonának utcájában) az intézkedő rendőr szó nélkül, borotvával elvágta az ajtót nyitó zsidó férfi torkát. Az előadáson elhangzottak olyan hatással voltak Olyslaegersre, hogy elhatározta, regényt ír a témában.

 

A Védőr helyszíne a németek által megszállt belgiumi Antwerpen. 1940-ben, a húszéves Wilfried Wils el akarja kerülni a munkaszolgálatot, így hát rendőrnek áll. Ott ismerkedik meg Lodéval, akivel szoros barátságot kötnek, majd később sógorok is lesznek, miután Wils feleségül veszi Lode húgát. A sors fintora, hogy Wils feladata részben az, hogy azokat az embereket begyűjtse, akik – hozzá hasonlóan – a munkaszolgálatot akarják elbliccelni…

 

Már javában elkezdődött a város „zsidótlanítása”, egyre több helyről lettek a zsidók kitiltva, és egyre többször fordult elő, hogy Wilsnek részt kellett vennie a zsidók elleni akciókban. Próbál pártatlan lenni, de ebben a helyzetben egyáltalán lehetséges ez? A problémát tovább bonyolítja Lode „magánakciója”, amelybe Wilst is magával rántja: elbújtatja Lizkét, a „köves embert”, a Lode apjával kapcsolatban álló zsidó kereskedőt.

 

A helyzetet ugyancsak megnehezíti, hogy Wils nagynénje viszonyt folytat egy magas rangú SS-tiszttel, illetve a volt franciatanára – akivel még az iskola után is tartja a kapcsolatot és magánórákra jár hozzá –, aki szintén aktívan részt vesz a zsidóüldözésben. Ilyen körülmények között ne csodálkozzunk, hogy Wils és Lode hamarosan a kétkulacsosság vádjával találja magát szemben, és a lebukás veszélye folyamatosan fenyegeti őket.

 

Mindig fontosnak tartom egy regényben a jó narrációt, és a szerző itt, úgy érzem, nagyon eltalálta a megfelelő elbeszélő technikát: a történetet maga Wils meséli el a dédunokájának, feltehetően egyfajta terápiaként is egyben, immár idős emberként. Mégis jelen időben fogalmaz, ami viszont segít még jobban befogadni és átélni az olvasottakat. Wils ekkor már egyedül él, özvegyember, betegeskedik, egyre kevésbé tudja ellátni önmagát, napjaira rátelepszik a múlt, a lelkiismeretétől nem tud szabadulni. De nem csupán a rendőrségi kötelékben töltött idő eseményeit igyekszik feldolgozni, hanem életének későbbi tragédiái is sorra felszínre kerülnek.

 

Túl azon, hogy engem a cselekmény is egészen magával ragadott, a szerző Wils karakterét is tökéletesen kidolgozta. Eközben az erkölcsi kérdésekre szintén hangsúlyt fektet: hol húzódik a határ a helyes és a helytelen cselekedetek között? Bűnösök vagyunk-e akkor, ha tudjuk, hogy amiben részt veszünk, az helytelen, mégsem teszünk ellene semmit, nem akadályozzuk meg? Mi a különbség a gyávaság és a pártatlanság között? Kaphatunk-e feloldozást az erkölcsileg rossz cselekedeteink, döntéseink alól? Ezek olyan kérdések, amelyek a háborús háttértől függetlenül ugyanúgy foglalkoztatják az embert. Olvasás közben magam is – önkéntelenül – azon töprengtem, vajon mit tettem volna a főhős helyében? Egyre jobban és jobban próbáltam beleképzelni magam a helyzetébe, ami – a szerzőnek köszönhetően – játszi könnyedséggel ment. Mi, olvasók, szeretjük az efféle játékot: minél könnyebb azonosulni a szereplővel, annál közelebb kerül a szívünkhöz a könyv.

 

Jeroen Olyslaegers hazájában elismert dráma- és regényíró. Számos regénye közül magyar fordításban eddig csupán a Védőr jelent meg, de én nagyon bízom benne, hogy a további műveivel is megismerkedhetünk.