Rossz versek

Megengeded magadnak, hogy olykor lelassíts és emlékezz arra, aki voltál; arra, ami formált?

Vajon milyen érzés lenne találkozni fiatalabb éneddel? Mit mondanátok egymásnak? Büszke lenne arra, aki ma vagy?

Vajon az a történet, amit önmagunkról mesélünk önmagunknak, mennyire tükrözi a valóságot? Megcsalhat minket az emlékezés? Vagy talán pont ez a lényeg: az, hogy egyszerre éljük és teremtjük életünk történetét?

A Rossz versek semmihez sem fogható, egészen különleges filmélmény. Olyan egyedi, mint egy ujjlenyomat vagy, mint egy emberi szem írisze. Olyan, mint egy hosszú, mélyről feltörő nevetés egy nagy sírás után. Ez az egyik legszemélyesebb és legkreatívabb film, amit életem eddigi huszonegynéhány évében volt szerencsém látni. Az emlékek felidézése teszi igazán személyessé, melyet az a tény, hogy Reisz Gábor, a film rendezője és forgatókönyvírója jeleníti meg krisztusi korba lépett férfi főszereplőt csak fokoz vagy talán éppen ez az origója a személyességnek. Egy élő, húsvér ember emlékei tárulnak elénk. Érződik rajtuk az idő próbája, megjelennek a felejtés apró ráncai. Így válik az emlékek sora, az emlékezés folyamata igazán hitelessé.

A Rossz versek az önkifejezésről és az identitáskeresésről szól. Hangsúlyos benne a szerelem és a csalódás kérdésköre, de sosem válik giccsessé. Könnyed, de semmiképpen sem komolytalan. Sőt. Egyszerre árad belőle a csípős realizmus és a mágikus gyermekiség. Humoros, játékos, cinikus és végtelenül őszinte. 

A film kilép a megszokott sémákból. Közvetlenebbül szólít meg minket, nézőket. Olykor film a filmben (mint a noir filmes jelenetben) hatással örvendeztet meg, máskor a filmes klisék kritikáját adja.

Az idő kitágul, a múlt megelevenedik. A harmincas éveiben járó Mertner Tamás találkozik három fiatalabb énjével és az évek során felépített, majd jó mélyre eltemetett ideálképével is. Az idősíkok közötti váltások és olykor-olykor az idősíkok teljes szintézise nagyon finoman következnek be, anélkül, hogy megtörnék a film természetes ritmusát. A múlt színes emlékei nem lineáris fonálra vannak felfűzve, hanem az emberi elméhez hűen időtlenül, az aktuális érzésekhez és gondolatokhoz kapcsolódva bukkannak elő. 

Így lehetséges, hogy például a levendulaillat; a reklámplakátok; egy új vagy régi (attól függően, hogy melyik Tamás szemszögéből tekintünk rá), fehér ajtó; a rossz versek; a sok-sok csirke és egy gyermek kitalált nyelve nemcsak, hogy megfér egy filmben, hanem szimbólumokká áll össze és teljes egészet alkot.

Mi a közös a Mertner Tamásokban? Mindegyikőjük egyszerre keresi s igyekszik kifejezni önmagát legyen szó akár festésről, zenéről, versekről, reklámfilmekről. Bár utóbbi inkább egy kétségbeesett próbálkozás arra, hogy az immáron harmincas férfi beilleszkedjen rendkívül komoly társadalmunk rendkívül komoly szerepeinek valamelyikébe, aminek fiatalabb énjei nemigen örülnek s ezt kifejezésre is juttatják.

A Rossz versek nagybetűs élmény. A néző nem tud mást tenni: egyszerre él és lélegzik a filmmel. Ha Mertner Tamással vagy környezetével valami groteszk vagy mókás történik, akkor kénytelenek vagyunk hahotázni. Ha a kisebb Mertner Tamást éppen kegyetlen tanárnője „kínozza”, akkor mi is szenvedünk a dübörgő hang és a látványvilág összhatásától.

Ritka csoda, hogy egy emberi lény világába ilyen mértékben bepillantást lehet nyerni. Hálás köszönet érte Mertner Tamásnak, hálás köszönet Reisz Gábornak és mindenkinek, aki részt vett a film megalkotásában!